Rácszentmiklós, a Pázmándy kastély utóélete -Cikk 2

Nem tudott többet adni, kevesebbet kapni

Bizonyossá vált számomra, hogy egy szürrealista álomba csöppentem. Egy kastély szalonjában kávézunk, ismerősömről kiderült, hogy ő a tulajdonos, egyik napról a másikra örökölt egy kastélyt.

---

 nyomtatás |  Küldés e-mailben | A+ | A-

---

Nagy kovácsoltvas kapu előtt állunk. A kapun a korábbi birtokosok Pázmándy-Petheő-Lyka-Brauch címere, mellette egy újabb tábla: Lieszkovszky Vladimír. A gondozott park kavicsos útján kocsival megyünk a korinthoszi oszlopokon nyugvó timpanon alá. Járjuk a szobákat, egyiket a másik után, miközben megelevenedik a múlt. Emlékekben az 1820-as évekig megyünk vissza, amikor a Pázmándyak a kastélyt építették. Hallgatom az ősi birtokos legendáját, aki a 48-as szabadságharcban huszártisztként vett részt. A kastély később az alsószatai Petheő család tulajdonába került, őket követte Lyka István, majd 1933-ban az újabb tulajdonos Brauch Károly, egy nemzetközi részvénytársaság vezérigazgatója és a Szentsír Lovagrend tagja. A második világháború súlyosan megrongálta az épületet, a Lenin téesz javíttatta ki néhány helyiségét, majd a tudományos akadémia vásárolta meg vendégháznak: Fidel Castro és Koszigin is aludt falai között.

A rendszerváltozás után az Amerikából hazatelepülő Lieszkovszky Vladimír lett új tulajdonosa. A stanfordi egyetem professzora, orvostudományi törvényszéki szakértő, az IBM és a Stanford Research Institute fizikusa, az amerikai hadsereg altábornagya, a Szuverén Máltai Lovagrend és a Vitézi Rend tagja. Felsorolni is sok gazdag élete megállóit. Fényképek, feljegyzések, könyvek mindenütt. Mintha megállt volna az idő. Mintha a ház ura várna ránk valahol. Minden érintetlen, semmi nem változott, amióta három évvel ezelőtt elment. Félig használt fogkrémes tubus a fürdőszobában, szárítón maradt pulóvere, félig olvasott könyve félre téve. S fényképe a pianínón: bizonyosságot áraszt szuggesztív tekintete, kétséget idézve bennem, hogy már találkoztunk valahol.

Tragikus sorsa felemelő. Nemrég megjelent könyvét lapozgatom, végakarata szerint édesanyja 1943-ban írt naplóját és emlékiratainak töredékét adta ki barátja és máltai rendtársa, Legeza László. Ebből ismerem meg Vladimír gyermekkor nélküli életét, családja szétszóratását a második világháború idején. Szülei és testvére Éva, 1944. szeptemberében menekültek el a háború elől. Kétéves franciaországi hadifogságából hazatérve tudta meg Vladimír, hogy apjának lábát szétlőtték, amputálni kellett, egy klagenfurti katonai kórházban maradt. Kilenc hónapos terhes nővérét pedig Salzburgban temette maga alá egy fal bombatámadás idején. A sors azonban még ennél is keményebb megpróbáltatásokat tartogatott neki. Huszonhárom évesen a Ludovika tüzérhadnagyaként került a váci fogházba a rákosi rendszer idején, és kapott 10 évi börtönt kémkedés és hazaárulás vádjával. Megalkuvás nélkül tűrte a huszonöt hónapos magánzárkát, a gúzsbakötést. Erőt merített imáiból akkor is, amikor eszméletvesztésig verték. Naplójában többször leírta: kibírtam, mert Isten velem volt.

A szabadságharc leverése után, 1956. december 5-én hagyta el Sopronnál az országot. Megkereste apját, majd együtt utaztak Stanfordba. Kemény munka és semmi más - ez volt mottója. Hadászat és agykutatás, nemzetközileg elismert, kormánykörökben forgó szakember vált belőle. Azt gondolhatnánk, a sors kárpótolta mindazért, amit korábban elvett tőle. Családja azonban nem tartott ki mellette szünet nélküli munkájában, minden keresetét szülei támogatására és öt gyermeke taníttatására fordította. A Rice és Harvard egyetem ösztöndíjai elvitték minden megtakarított pénzét. Felesége megunta a szűkölködést, elvált tőle, gyermekei is elhagyták. Ő éhezett, de küldte a pénzt nekik, hogy ne lássanak hiányt. Negyvenhárom évnyi távollét után tért haza.

Szentmiklóspusztán talált rá a kastélyra, és teremtette meg az otthont, amit nem talált meg sehol a nagyvilágban. Életét azonban ezzel még nem rendezte el. Szüleit és Salzburgban eltemetett nővérét is idehozatta, a kastélypark sírkápolnában nyugszik mostmár együtt a család. Vladimír 2004 telén szembesült előrehaladott betegségével, pontosan tudta, hogy csak napjai vannak hátra.

Gyermekei a temetésre nem, csak a végrendelet kibontására utaztak Magyarországra, de miután megismerték tartalmát, indultak vissza, apjuk sírjához sem mentek el. Nem tudtam többet adni, és kevesebbet kapni. Az Úr bocsásson meg mindnyájunknak! - olvasom életrajzában Vladimír idevonatkozó gondolatait, ami megmagyarázza, miért egy barátjára hagyta a kastélyt, s vele a kötelezettséget: őrizze a családi sírkápolna nyugalmát.

Gyermekei, akik korábban elhagyták, nem nyugodtak bele döntésébe. Pereltek, és elérték céljukat: a bíróság felülírta Vladimír végrendeletét. Most kalapács alá került a kastély. Az álom lassan véget ér, előtte azonban némi iróniával még filozofálgatunk egy kicsit az emberi cselekvés és gondolkodásmód metafizikájáról a szalont már alig megvilágító hanyatló nap fényében - fenntartva magunknak természetesen a tévedés minden lehetőségét.

2007. február. 17. szombat | Frissítve: 2007. szeptember. 14. péntek | Szerző: Zsohár Melinda, Kovalcsik Katalin