Gyüszi László: Egy törvénytelen író

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

2001. CV. évfolyam 3.-4. szám

 

GYÜSZI LÁSZLÓ

EGY TÖRVÉNYTELEN ÍRÓ

Tévedések Laczkó Géza életrajzában

A szomori és somodori Pázmándy család történetének kutatója előbb-utóbb szükségképpen

eljut Laczkó Gézához, a Nyugat első nemzedéke nagy műveltségű „tudós írójához”,

hiszen ő is ennek a történelmi nevet viselő családnak a vér szerinti leszármazottja,

de mivel törvénytelen gyermek volt, nem viselhette apja nevét, s nem részesülhetett az

örökségből sem. Ifjúkorában lázadozott is emiatt, és mindent elkövetett, hogy visszaverekedje

magát a történelembe, amelyből érzése szerint kidobták. Végül azonban le kellett

számolnia a dzsentricsaládhoz fűződő illúziókkal.

Önéletrajzi regényeit át- meg átszövik a törvénytelen gyermek sorsából fakadó érzések

és gondolatok. Országossá nő s a nemzeti lét meghatározójává válik ez az életérzés.

„Mintha Magyarország is törvénytelen gyerek volna, Ausztriának nevezik, pedig a neve:

Magyarország!” – írja egy helyen a Királyhágó című regényében. Amikor a törvénytelen

ország törvénytelen fiaként Genfben járt, s kereste azt a helyet, ahol Erzsébet királynét

meggyilkolták, keserűen kellett tapasztalnia, hogy a magyar királynéra nem emlékeznek,

csak az osztrák császárnéra. Érthető, hogy hazafelé jövet a magyar határhoz érve, magyar

szót hallva a magyarságtudatról így elmélkedik: „A magyar határ… a népek idegen csobogású

roppant tengerében egy kis szigetet ölel körül… egy kis sziget, árva, sovány,

szegény »törvénytelen« országocska a »jó családból származó« gazdag, sok rokonú kövér

nagy országok között… és nem lehet másképp, ezt a sorsot vállalni kell… franciának,

németnek lenni szerencsés állapot, magyarnak lenni: tett, elszántság és csak-azért-is

vállalás!!!”

Ez a nemzettudat idegen hatalom árnyékában, veszélyeztetett történelmi körülmények

között tiltakozásul jogos nemzeti büszkeséggé válhat. Amikor arról volt szó, hogy az

érettségi után bekerülhet az Eötvös Kollégiumba, ha megtanul németül vagy franciául,

Laczkó Géza (a regényben Lányi Dénes) természetesen a franciát választotta, s a német

nyelv tanulása ellen önérzetesen tiltakozott mondván: „Sokkal több benne a Szillánghyvér,

semhogy a német műveltség csatlósává lehessen. A detronizáló nagyapa unokája

mint a der-die-das őre, nevetséges.”

A Királyhágó című regényében többször emlegeti a 48-as hősöket, s köztük nagyapját.

Büszkén mondta, hogy „nagyapja elnökölt azon a nevezetes országgyűlési ülésen a

debreceni Nagytemplomban, amikor kimondták a legendás 48-as idők hősei a Habsburgház

detronizálását.” S a gyanútlan olvasók, még az irodalomtörténészek is elfogadják

igaznak, amit olvasnak, pedig tudni kellene, s az író tudta is, hogy nem igaz, illetve nem

felel meg a történelmi valóságnak, hogy Pázmándy Dénes, az 1848-as országgyűlés elnöke

elnökölt volna az országgyűlésen Debrecenben, amikor kimondták a Habsburgok trónfosztását. A Noémi fia című regényben bár ellentmondásos s elmarasztaló ítéletében

igazságtalan, de lényegében pontos és hiteles helyzet- és jellemrajzot találunk a 48-as

nagyapáról. Az író apja (a regényben Szillánghy Dénes), miután Pesten megismerkedett a

kolozsvári színésznővel, Laczkó Arankával (a regényben Lányi Arabella), s egyszer a

Lánchíd felé sétálva megálltak a Széchenyi-szobornál, így szólt: „Ez volt az ember! Kár,

hogy olyan hülye figurákkal rakták körül… Más ember volt ez, mint azok a negyvennyolcas

szájtátogatók, köztük az apám.” Ezután Arabella őszinte érdeklődésére így folytatta:

„Ő volt az elnöki emelvényen azon a nemzeti nagy micsodás napon. Először volt

vad magyar, aztán békülő magyar, aztán majdnem akasztott magyar… Megijedt, békülni

akart, s nem ment el Debrecenbe… azt mondhatni, hogy két akasztófa között állott az

öreg.” Azt lehetett tudni, hogy Pázmándy Dénes nem ment el Debrecenbe, hiszen a magyar

történetírók, noha százötven éven át méltatlanul mellőzték, ezt a tényt mindig hangsúlyozták

vele kapcsolatban, s hazaárulónak is nevezték, ami ugyancsak nem igaz. Nem

volt hős, de hazaáruló sem. Becsületes hazafiként szolgálta nemzetét.

Nyilvánvalóan az önéletrajzi regényekből kerülhetett az irodalomtörténeti tanulmányokba

és az Új magyar irodalmi lexikonba az a tévedés, hogy Laczkó Géza apja „az

1849-es debreceni detronizáló országgyűlés híres elnökének fia”. De vajon mi lehetett az

író szándéka a tények megváltoztatásával? Véletlennek nem tekinthetjük, hiszen éppen a

részletek pontos, filológiai feltárása, tanulmányozása jellemzi Laczkó alkotói módszerét.

Csak arra gondolhatunk, hogy a 48-as nagyapa történelmi szerepének kiemelésével,

alakjának hőssé magasztalásával jobban tudja érzékeltetni a múlt és a jelen közötti kontrasztot,

apja nemzedékének, a századvégi dzsentri életének céltalanságát, erkölcstelenségét.

A nagyapa hősi alakjával szemben „apja a nyolcvanas évek közismert arszlánja (gavallér),

a jeles gazda, Komárom megyei nagybirtokos, doctor juris, a Nemzeti Casino

tagja.” Amikor Szillánghy Dénes öngyilkos lett, a törvénytelen fiú így összegezte véleményét:

„A bácsi sem élni, sem halni nem tudott rendes emberek módjára. Élete sok

gyávasága után a halála is gyáva volt.”

Van még egy tévedés Laczkó Géza életrajzában. Míg a régebbi lexikonok és irodalomtörténeti

könyvek az író életrajzával kapcsolatban csak az önfeláldozó édesanyát,

Laczkó Aranka színésznőt említik, s az apáról szemérmesen hallgatnak, az önéletrajzi

regények későbbi kiadásaiban (Noémi fia, 1957; Királyhágó, 1971) utószóként megjelent

tanulmányokban s a már említett Új magyar irodalmi lexikonban a szerzők az apát is

megemlítik, de sajnos tévesen, mert nem „Pázmándy Dénes földbirtokos, országgyűlési

képviselő” volt az író apja, hanem Pázmándy Géza, a Kömlőd melletti Parnak-puszta

birtokosa, aki a közéletből kiábrándulva a gazdálkodás mellett a szórakozásban, tivornyákban,

szerelmekben kereste élete célját. Mulatni járt Pestre, Bécsbe s amerre a kedve

vitte, de miután sok pénzt elherdált, a helybeli cselédlányoknál keresett vigasztalódást,

könnyű szórakozást. A Noémi fia című regényben így vallott magáról Arabellának:

„Voltam én szolgabíró Dunántúl, szép kis megyei bimbó. Ah, fene! Untam. Nagy kép,

nagy szavak, nagy szamarak!… Semmihez nem volt kedvem… Miért? Elhanyagolták a

nevelésemet. Én voltam az utolsó gyerek… A birtokot is mind Béla kapta, meg András.

András már el is kártyázta szerencsésen. Én kaptam a legkisebb részt, egy kis ezertizenhét holdas tagot… egy kastéllyal a faluban.” Apja azt is kikötötte végrendeletében, hogy

a kastélyt adja el, mert a kis birtokon nagy fényűzés egy olyan kastély. (A kömlődi épület

ma egy nevelőintézetnek ad helyet.)

Laczkó Géza szándékosan nem akarhatta megtéveszteni, csapdába csalni az életrajzát

kutató irodalomtörténészeket, azok mégis az írói módszer kelepcéjébe kerültek. A neveket

ugyanis megváltoztatta az író a regényben. Még a család- és nemesi előnevet is. Így

lett a szomori és somodori Pázmándy családból az önéletrajzi regényekben gyermelyi és

sándori Szillánghy család. A keresztnevek megváltoztatása tovább nehezíti a tájékozódást,

a családtagok azonosítását regénybeli alteregójukkal. Aprólékos családtörténeti

kutatás nélkül nem is lehet kibogozni az összekuszálódott szálakat. Ha a családfát nem

ismernénk, alig lehetne megállapítani, hogy a regénybeli Szillánghy Dénes nem azonos

Pázmándy Dénessel. A keresztnevek azonossága megtévesztő. A regényekben az író

neve is Dénes. Apa és fia keresztnevének az azonossága viszont megegyezik a regényekben

és a valóságban. Pázmándy Géza volt a családban az utolsó gyermek, aki a legkisebb

birtokot, Parnak-pusztát örökölte. A nála hat évvel idősebb Dénes, aki 1848-ban született,

valóban ismert politikus lett, a kiegyezés után függetlenségi párti képviselő. A regényben

Béla kapta ezt a szerepet. A családban a legidősebb fiút nevezték Bélának, de

csak azt tudjuk róla, hogy 1845-ben született, s 1901-ben meghalt. Talán megkockáztathatjuk

a feltevést, hogy ő lehetett a regénybeli András, aki Tatán élt, s elkocsmázta a

birtokát. Egyébként András név nem szerepel a család leszármazását ábrázoló kimutatásban.

Mulatós ősökről azonban tudnak a ma élő leszármazottak is. Hallottam egy anekdotát,

amely szerint az egyik kömlődi uraság egy alkalommal féktelen mulatozás közben a

muzsikus cigányt felmászatta a fára, hogy ott muzsikáljon, s közben a cselédeknek megparancsolta, hogy vágják ki a fát.

A leánytestvérekre csak egyetlen szó utal a Noémi fia című regényben, de róluk nem

tudunk meg semmit az önéletrajzi trilógiából, pedig az ő életük is regénybe illik. A legidősebb

leány, Vilma gróf Lónyay Ödönhöz ment férjhez, s az ő fiuk, Elemér, Rudolf

trónörökös özvegyét, Stefánia hercegnőt, II. Lipót belga király lányát vette feleségül.

A másik lány, Szeréna báró Földváry Sándor felesége lett, s az ő lányuk, Sarolta unokatestvérével, Lónyay Gáborral lépett házasságra. Előkelő nagynénjeivel és unokatestvéreivel

Laczkó Géza valószínű nem is találkozott.

A neveket minden bizonnyal az élő leszármazottakra való tekintettel változtatta meg

az író. A családtagok és a helybeliek, akik olvasták az önéletrajzi regényeket, így is felismerték

a szereplőket. S hogy ismerték a regényeket, arról személyesen is meggyőződhettem.

Egy tanárnő ismerősöm házasság révén került a Pázmándy családba. Megkérdeztem

tőle, hogy mit tud a család múltjáról, az ősökről. Azzal hárította el a válaszadást,

hogy „Laczkó Géza már mindent megírt”.

Nemcsak a személyneveket változtatta meg az író, hanem a családi birtokot is átkeresztelte

Parnakról Gugh-pusztára. Ugyanakkor a tájat szemléletesen, hangulatosan és

pontosan bemutató leírásokban a településeket valódi nevükön nevezte meg Bánhidától

Környén, Dadon keresztül Kömlődig és Tatáig. A kömlődi határ egyik magaslatán állva

ezt látta: „Balra liciumos sövényeitől borzasan Dad apró házai, előtte Szák és Szend tornyai, jobbra valahol a messzeségben Kocs, mögötte a puszta, s a puszta mögött valahol

Kömlőd. Mily roppant nagy ez a kis világ, amelyet ez az öt falu zár itt körbe! Az övé

és mégsem az övé. Ezt is elvették tőle.”

Egy epizódban a tatabányai konzum is szerepet kap. Bánhidai vasutas sógora, féltestvérének

a férje hívta el oda inni. „Valami leírhatatlanul rideg étkezőben” a helyi társadalom

jellegzetes alakjai jelennek meg: a bányaigazgató, „bányatelepi félurak”, bányatisztek,

vasutasok. S amikor egy átmulatott éjszaka után Laczkó a tatabányai vasútállomáson

vonatra várt, így összegezte magában utolsó látogatásának tapasztalatait: „A magyar

vidéki élet és saját lelke legalját látta ez alatt a két nap alatt.” A végrendeletnek akart

utánajárni, hiszen az apja megígérte, hogy gondoskodni fog róla, ám most mégis arról

kellett meggyőződnie, hogy kisemmizték. Nehezen tudott belenyugodni abba, hogy

Szillánghy Dénes „a parasztsarjaknak tudott apja lenni, neki, a tudomány és irodalom

komoly reménységének nem.” Tudni kell, hogy Szillánghy Dénes (Pázmándy Géza)

rangon aluli házasságot kötött. A parádéskocsis lányát vette feleségül. Az író féltestvérei

is törvénytelen gyermekek voltak mindaddig, amíg a „bácsi” súlyos beteg nem lett, s a

kórházban rá nem beszélték, hogy rendezze életét. Ekkor vette feleségül a „cselédlányt”,

s az ő gyermekei lettek apjuk nevének és birtokának örökösei. A színésznő fia semmit se

örökölt.

Az életrajzi tévedések okát kutatva messzire jutottunk, de talán nem volt felesleges és

tanulság nélküli ez a kissé részletesebb, magyarázattal is szolgáló helyreigazítás. Rövid

jegyzetben is helyesbíthettük volna a tévedéseket, de a filológiai munka az élet és az

irodalom újabb rejtett részleteit villantotta fel, s ezek a részletek teljesebbé, árnyaltabbá

tették az íróról eddig kialakult képet. A kolozsvári társadalmi környezet, az Eötvös Kollégium

és Párizs meghatározó szerepét Laczkó Géza munkásságának minden méltatója

hangsúlyozta, de mint látjuk, emellett a dunántúli dzsentricsalád életébe, múltjába nyúló

gyökerek is éltették, s a Parnak-pusztán töltött nyári vakációk is formálták jellemét és

szemléletét.