Magyarnak maradni.

Minap, miközben családi emlékek után böngésztem a neten, egy kérdésbe ütköztem. Mi végre keresem én azokat az emlékeket, szólt a kérdés. És valóban, mi végre? Ami az országnak a Magyarnak maradni, az nekem Pázmándynak lenni. Hiszen ha találok egy hajdani családi birtokot, netalán kastélyt, ami egykor a családé volt, vajon mit érek vele? Hiszen ma községháza, kultúrház, vagy egyéb intézmény található benne. Önkéntelenül gondolom tovább e fonalon a következő gyöngyöket. Mi végre tanítják iskoláinkban az ország történetét, ha a múlt helyett inkább a jövővel kellene foglalkozni? Igen! A jövő a fontos. De hogyan tudhatunk egyenes derékkal járni, szemünket a jövőre vetni, ha saját múltunkat nem, vagy tévesen ismerjük? Milyen talajon áll identitásunk, ha sarkunkat nem vethetjük szilárd alapokba? Egyszer csak majd megcsúszik hitünk, világunk kisodródik alólunk, és majd ott állunk minden nélkül, mert azzá lettünk, amivé másoktenni akartak. Jószándékból, vagy félelemből, ez végül is mindegy, a végeredményt kell szem előtt tartani!

Napóleon megkérdezte Francois Talleyrand-t (a képen), hogy mit tegyen a magyarokkal. Talleyrand válasza: Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz! A monarchia idején megvalósították Talleyrand elméletét.

So young (1993)

Fehérbe burkolózott a szemközti hegy. Épp illik hozzá ez a videó...

Újratöltve

Kedves Látogató!

Az oldal, ahol jár(sz), egy család és az ország történelmének összefonódásának emlékeiről, elveszett történetekről, itt-ott fantáziával kiegészített históriákról mutat majd egy képet, ami többé kevésbé hitelesen ábrázolja a Pázmándy család általam ismert ágát. Már most előre bocsájtom, hogy magam, egyenlőre nem sokat tudok saját családom múltjáról. Persze vannak emlékek, vannak anekdoták.

És van Gyüszi László, akinek ezúton, ismeretlenül mondok köszönetet munkájáért, hogy a két, talán legismertebb Pázmándy, nem veszett el a feledés homályába. A kevés, amit én tudok a család e két tagjáról, nagyrészt Gyüszi Lászlótól származik. Szólni kell Laczkó Géza íróról is, aki Királyhágó című önéletrajzi művében egy kort és a családomat mutatja be, még akkor is, ha az általa ábrázolt kép ellenséges az apjával, a családommal szemben. Része ez is a történetnek. És része a szintén Laczkó könyv, Rákóczi, melynek főhőse nyilván Pázmándy Gergely lehetett.

Nem az a célom, hogy heroizáljam elődeimet, pusztán a kiváncsiság hajt, az a vágy, hogy megismerjem életüket, és azt, ahogyan az ország, a nemzet sorsa az ő sorsukká vált. Most, amikor elindítom ezt az oldalt, nem titkolt elképzelésem az, hogy olyan rokonokra találjak, akik számára szintén fontos a családi múlt. Akik egy-egy újabb részlettel gazdagíthatják közös múltunk történetét. Szilánkokat keresek egy mozaik befejezéséhez, olyan mozaikhoz, ami több, mint pár egymás számára ismeretlen rokon, több, mint egy család, hiszen az 1500-as évek óta történetük az ország történetével szövődött egybe.

Pázmándy Róbert