cím nélkül

Pázmándy Róbert

Te jó ég, egy év telt el azóta, hogy utoljára ide néztem. Mondanivalóm sem nagyon volt, a családfakutatás is ott maradt abba, hogy elkezdtük.

Jóformán abban sem vagyok biztos, hogy a mai zűrzavaros világban és a zűrzavaros életemben egyáltalán van értelme kutatni az elveszett múltat. Lehet böngészni a térképet, keresni a hajdani birtokokat, fényképeken nézegetni a ma már vagy eltűnt, vagy közhivatalként funkcionáló, vagy számomra ismeretlen családok által megvásárolt egykori épületeket. Minek?

Tegnap olyan települések honlapjait olvasgattam, ahol a felmenőim éltek, a köz javáért munkálkodtak, gazdálkodtak. Meglepett, hogy többnél említést sem találtam a családommal kapcsolatban. Nem is a meglepődés a jó kifejezés arra, amit érzek, csak elgondolkodtató, hogy a feledés homályába vész valami, ami ezek szerint csak nekem fontos.

Nosztalgia? Vágyódás? Egy pusztán feltételezéseken alapuló, elképzelt múltból építkező alternatív valóságnak nincs semmi értelme. Annak meg esélye nincs, hogy a régi birtokokból bármit is visszavásárolhatnék, még ha ma állnak is, az épületek. Már ahol még állnak. Az ősi fészek ma a térképet böngészve tehenészetnek vagy sertéshizlaldának látszik. Mindenesetre istállók vannak az egykori mag helyén.

Ettől még el akarok menni és megnézni. Nem a mai istállókat, nem a lerombolt és eltűnt kúriát, hanem a tájat, ahonnan tiszta időben a Dunazug hegység ma is látszik.