Apa és fia
Gyüszi László írása
A Pázmándyak azok közé a közbirtokos nemesek közé tartoztak, akik a XVII. században a török háborúk idején kereskedelemből, főleg tőzsérkedésből és pénzkölcsönzésből meggazdagodtak, majd a XVIII. században a vármegyék közéletében hivatali pályákon vívtak ki tekintélyt. A legjelentősebb Pázmándyak a XIX. században a reformkori mozgalmak kiemelkedő vezetőinek, Kölcseynek, Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak és másoknak a figyelmét, elismerését, sőt barátságát is kiérdemelték. A két Pázmándy Dénes, apa és fia a polgári átalakulásért folytatott küzdelmekben az országos politika szintjén is vezető szerephez jutott. Tegyük hozzá, hogy a család tagjai a református egyházban — mint a Dunántúli Egyházkerület, azon belül több egyházmegye világi vezetői — is hasznos szolgálatot teljesítettek. A történetírásban mégsem kaptak méltó figyelmet, érdemeik szerinti értékelést.
Elpanaszolta ezt Pázmándy Géza is 1898-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján, amikor barátai és ismerősei biztatására felidézte apja, ifj. Pázmándy Dénes emlékét a Budapesti Hírlapban megjelent cikkeiben. Hiteles dokumentumok híján azonban a hírlapi cikkek nem lehettek meggyőzők, visszhang nélkül maradtak. Eltelt újabb fél évszázad. Az ország 1948-ban a forradalom centenáriumát ünnepelte, ám az idő nem volt alkalmas a történelmi igazságtételre. A politika szolgálatába szegődő történetírás hazaárulással vádolta a két Pázmándy Dénest, azzal a nagyon ingatag indoklással, hogy meghódoltak a császári hadsereg parancsnoka, Windischgrätz előtt. Aki figyelmesen elolvassa a vád bizonyítékának tekintett memorandumot, amelyet ifj. Pázmándy Dénes és Ghyczy Kálmán aláírásával 1849. január 29-én juttattak el Windischgrätzhez, az meggyőződhet arról, hogy a szerzők célja nem a behódolás volt, hanem kiútkeresés az ország reménytelennek látszó, válságos helyzetéből. Bár az út, amelyre léptek, tévútnak bizonyult, mégis el kell ismerni, hogy tisztességes szándék diktálta a birodalom és Magyarország újjászervezésének tervét. Miért kockáztatta volna életét a harminchárom éves fiatal politikus, akit 1849-ben mindkét oldalon halálos veszély fenyegetett?
A hazaárulás vádjának híre a politika hullámain eljutott a Komárom megyei szülőfaluba, Kömlődre is. A Pázmándy Dénes utca nevét meg kellett változtatni. Az id. Pázmándy Dénes által építtetett klasszicista stílusú kastélyt is átkeresztelték a későbbi tulajdonos nevéről Hugonnay-kúriára. Már csak az elhagyott, öreg temetőben a sírkövek alig olvasható feliratai őrzik a Pázmándy nevet. Amikor új utca épült a faluban, felmerült ugyan, hogy Pázmándy Dénesről nevezhetnék el, de a megfontolt képviselők inkább egy politikamentes utcanév mellett döntöttek.
Az elmúlt években sok időt áldoztam a Pázmándy család történetének kutatására. A munka első fele, amely a család törzséről és csepi ágáról szól, már elkészült. Most a család kömlődi ágainak történetét írom, de ki tudja, mikor jut el az olvasókhoz a teljes családtörténet. Hogy addig is emlékezzünk, arra jó alkalmat kínálnak a születésnapi évfordulók. Id. Pázmándy Dénes kétszázhúsz évvel ezelőtt, 1781. március 10-én született, fia pedig száznyolcvanöt éve, 1816. április 7-én. Mindketten Kömlődön látták meg a napvilágot, ott gazdálkodtak, s bárhová sodorta is őket sorsuk, vagy szólította a hazáért és a vallásért vállalt szolgálat, mindig ebbe a kis faluba tértek vissza, amelyet őseik alapítottak a XVIII. század elején. Id. Pázmándy Dénes csak akkor hagyta el végleg szülőfaluját, amikor 1848-ban a Batthyány-kormány belügyminisztere Fejér megye főispánjává nevezte ki. Fia pedig 1849-ben távozott, amikor úgy érezte, hogy minden összeomlott, s a szabadságharc vihara feldúlta nyugalmát, hitét, élete értelmét. Utolsó éveiket testben is megrokkanva Fejér megyei birtokukon töltötték. Az apa tisztes öregkort megérve 1854-ben távozott az élők sorából, fia a negyvenedik életévét sem töltötte be, amikor hosszú betegeskedés után 1856-ban meghalt. Végső nyughelyük a baracskai családi sírbolt. Kiábrándultan, reménytelenül, baracskai magányukban vajon hogyan tekintettek vissza életükre, boldog gyermekkorukra, reményteli ifjúságukra, a férfikor lelkesítő politikai küzdelmeire? Ha lett volna lelkierejük a számadásra, az miről szólt volna? Ifj. Pázmándy Dénes a pozsonyi börtönből 1849 nyarán így írt apjának: „Nekem, ha élek, egyik gyermekemből sem lesz politikus, sem hivatalnok.” Az adott körülmények között érthető ez a kifakadás, de később talán higgadtabban ítélte meg mindazt, ami vele történt. A történelemkönyvek jobbára csak „árulásuk”-ról, „behódolásuk”-ról emlékeznek meg, míg a felfelé ívelő életutakat a feledés homálya fedi. Pedig a két politikus két nemzedéken átvezető, egyívelésű pályája történelmi tanulságokban rendkívül gazdag. Kosáry Domokos Kossuth Lajos a reformkorban című könyvében az ő példájukkal jellemzi azt a nemzedékváltást, amely az 1830-as években végbement. Amikor 1825-ben az uralkodó összehívta az országgyűlést, a részvevők között még az 1790-es nemesi nemzeti mozgalom szelleme kísértett. Igaz, a rendi nacionalizmus már átitatódott a felvilágosodás eszméivel, de az elsődleges kérdés még nem a társadalmi reform volt, hanem az alkotmány védelme és a nemzeti függetlenség megteremtése. Tóth Lőrinc találó jellemzését idézve mutatott rá Kosáry Domokos arra, hogy „idősebb Pázmándy Dénes szavai a táblabírói világ földéből nőttek ki”. Az 1840-es években azonban egy új fiatal nemzedék készült a küzdelemre, s eljött a pillanat, „midőn a rendi ellenzék felhasadt burkából kilép a szabadelvű ellenzék. … Az apákat fiaik váltják”. Az utóbbi megállapítás a két Pázmándy Dénes esetében szó szerint is igaz. Id. Pázmándy Dénes 1825-től 1840-ig volt Komárom megye országgyűlési követe, az 1843–44. évi országgyűlésre azonban már fiát választották meg. Ahogyan Kovács József írta megemlékezésében: „Apja helyett a legszerencsésebb auspiciumok alatt a fiút emelte karjára a közbizodalom.” Deák Ferenc egy Wesselényihez írott levelében sajnálattal említette, hogy id. Pázmándy Dénes nem akar elmenni az országgyűlésre, s az öregek közül sokan távol maradnak, mégis azzal vigasztalódott, hogy egy szerencsésebb új nemzedék friss erővel, nagyobb lelkesedéssel áll az öregek helyére. „Néha szükséges a politikai életben is ilyen felfrissülés” — jegyezte meg Deák.
Az alispáni hivatalban is megtörtént a váltás, bár nem közvetlenül, hanem egy választási ciklus kihagyásával. Id. Pázmándy Dénes 1828-tól három cikluson keresztül, 1840-ig volt Komárom megye első alispánja. Lemondásával már fia számára egyengette az utat. 1844-ben meg is választották ifj. Pánzmándy Dénest másodalispánná, 1847-ben pedig első alispán lett. A reformkorban végig a Ghyczyek és a Pázmándyak képviselték Komárom megyét az országgyűléseken. Az alispáni hivatalban éppen akkortájt, 1828-ban lépett Ghyczy Ferenc helyébe id. Pázmándy Dénes. Szigeti István mutatott rá az 1844. évi Komárom megyei tisztújításról szóló tanulmányában arra, hogy „a XVIII. század végétől… a katolikus Ghyczyeknek és a református Pázmándyaknak volt döntő befolyásuk a megye életében”. A Ghyczyek azonban előnyösebb helyzetben voltak, a Pázmándyakat ugyanis a református felekezethez tartozás sokáig akadályozta abban, hogy érvényesülhessenek a hivatali pályán. A főispánok általában nem is jelöltek protestánsokat az alispáni tisztségre. Komárom megyében az első protestáns alispánt, Pázmándy Pált 1810-ben különös módon választották meg. Ezzel kapcsolatban Szigeti István Ghyczy Kálmán emlékiratát idézi. Megtudjuk belőle, hogy a főispán, Nádasdy Mihály gróf csak honoris causa (a tisztelet okán) jelölte Pázmándy Pált, s neki meg kellett ígérnie, hogy ha megválasztanák, nem fogadja el a tisztséget, hanem azonnal lemond. Miután azonban egyhangúlag megválasztották, Pázmándy Pál a főispán többszöri figyelmeztetésére sem volt hajlandó lemondani. Így lett belőle másodalispán, s a csepi eklézsia megalapításában, valamint a népiskola és a templom felépítésében is felejthetetlen érdemeket szerzett. Tudni kell, hogy a Pázmándyak nemcsak névleg, az anyakönyvi bejegyzés szerint voltak reformátusok, hanem a XVII. századtól a XIX. század közepéig mindenkor áldozatkész szolgái is voltak felekezetüknek. A gyülekezetekben, az egyházmegyékben és a Dunántúli Egyházkerületben vezető szerepet vállaltak, alapítványokat hoztak létra az iskolák, a tanulók, a tanítók és tanárok támogatására. Ugyanakkor nem voltak elvakult, más felekezetekkel szemben türelmetlen keresztyének. Egyházi és megyei szolgálatukkal egyaránt kiérdemelték a bizalmat, a tekintélyt és a népszerűséget.
Id. Pázmándy Dénes apja, Pázmándy János még folytatta ősei foglalkozását. Híres marhakereskedőként emlegették, aki „mindig zsíros mándliban járt”, mindamellett művelt, szigorú erkölcsű ember volt. Nagy gondot fordított gyermekei nevelésére, s támogatta a tanulni vágyó fiatalokat. Halála után özvegye alapítványt létesített férje emlékére a pápai főiskolán a diákok segélyezésére. Idősebb fia, Károly tanulmányait szülőfalujában, Kömlődön kezdte, majd Pozsonyban és Debrecenben folytatta, végül Pesten fejezte be. Ezután Fejér megye szolgálatába állt, s főbíró, majd alispán lett. Több vármegye táblabírájává választotta. A mezőföldi református egyházmegye gondnokaként és a Dunántúli Egyházkerület tudományos küldöttségének állandó elnökeként is hasznos tevékenységet fejtett ki. 1825-ben, negyvenkilenc éves korában, utód nélkül halt meg. Fejér megyei birtokát öccse örökölte: id. Pázmándy Dénes, akire most emlékezünk.
Bátyja után ő is a pozsonyi evangélikus líceumban tanult, majd Pesten jogi tanulmányokat folytatott. Joggyakorlatot Bars megyében Péli Nagy András szolgabírónál végzett. Később principálisa lányát vette feleségül. 1802-ben huszonegy évesen ügyvédi vizsgát tett, s Komárom megyében vállalt hivatalt mint alügyész. A hivatali ranglétrán felfelé haladva 1806-ban alszolgabíró, négy évvel később főszolgabíró lett. Amikor 1825-ben országgyűlési követté választották, már hosszú megyei szolgálat tapasztalatai voltak a birtokában. Felkészültsége és becsületessége mellett a közügyek intézésében szerzett gyakorlata alapján vált közismert, népszerű politikussá előbb a megyében, majd hamarosan az országgyűlésen is. Tekintélyét és népszerűségét tükrözte és egyben növelte, hogy 1815-ben a tatai egyházmegye gondnokává, 1837-ben pedig a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották. Világi tisztségviselőként szolgálni az egyházat és segíteni a pápai kollégiumot — ez ősi családi hagyomány volt. Noha ő nem tanult Pápán, kötelességének érezte, hogy támogassa egyházkerülete iskoláját. Halála után a hálás pápai diákok dicsőítő verseket írtak róla, a haza és az egyház védelmezőjeként magasztalták. Egy méltatója pedig azt hangsúlyozta, hogy az elavult egyházszervezetet a kor igényei szerint kívánta alakítani.
Vallási ügyekben az országgyűléseken is ő volt az egyik legautentikusabb követ. Gazdálkodóként és vezető megyei hivatalnokként szerzett tapasztalatai alapján hasonló elhivatottsággal szólt a közigazgatás vagy az úrbériség kérdéséről is. Nem volt olyan téma, amelyben ne tudott volna okos tanácsokat adni. Már az 1825–27-es országgyűlésen feltűnt a törvények alapos ismeretével, logikus észjárásával, pontos, szakszerű szövegalkotásával, de az ellenzék egyik tekintélyes vezérévé csak az 1832–36-os országgyűlésen vált. 1832 végén, amikor a követek gyülekeztek és ismerkedtek egymással Pozsonyban, s már szerveződött a liberális ellenzék vezérkara, Kölcsey Ferenc országgyűlési naplójában mint az országgyűlés „híresét” említette Pázmándyt, akit Széchenyi társaságában ismert meg. Néhány nappal később a nyilvánosságról, az országgyűlési újságról folyt a vita. Ekkor Kölcsey a következőket jegyezte fel naplójába: „Pázmándy okos férfi, több országgyűlésen volt már jelen, mégis, a mai konferencián véleményét ismét hiába mondá el.” Pázmándy az előző országgyűlések tapasztalatairól is szólt, s Kölcsey feljegyzése szerint így nyilatkozott: „Iszonyú dolog, hogy az országgyűlési középpont ennyi idő után sem formálódik! Nyolcszázhuszonötben már ekkorára felleltük egymást, harmincban pedig mindjárt kezdetben együtt valánk.” A türelmetlenség szavai ezek, pedig Pázmándy türelmes ember volt. Megalkuvónak nem mondhatjuk, de ha a szükség úgy hozta, hajlott az okos kompromisszumra. A vallás kérdésében is hajlandó lett volna engedni. Egy kerületi ülés után Kölcseyvel az utcán járkálva azon bosszankodott, hogy a követek nem akarnak engedni, s lehet, hogy a következő országgyűlésen rosszabb körülmények lesznek, kevesebb protestáns követet választanak, s akkor elszáll minden remény. E zsörtölődésből Kölcsey a következő megállapítást vonta le: „Ebből látjátok: miképpen Pázmándy a régiek bölcs szokásaként örömest engedne holmit, hogy nyerhetne valamit.” Egy magánlevélben is beszámolt Pázmándy az országgyűlési munkáról. Amikor a levelet írta, 1833. február 5-én, éppen az evangélikusok sérelmét tárgyalta a kerületi ülés. Pázmándy a legnagyobb megelégedéssel írt a konferenciáról: „Örömest tapasztaltuk, mely szívesen és lelkesen pártolták [az indítványt] a katolikus követek. … Csudálom, mennyire ment a szabad gondolkodás csak az 1826-diki Diétától fogva is, akkor sokkal több ellensége volt, de most akik ellene szóltak sem merték megtámadni, az ifjúság is nagy részt vevén ezen vitatásban.”
Pázmándy mint országgyűlési követ jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy a szabad gondolkodás lelkesítette ugyan, de nem vakította el. Gondolatai az életből, a mindennapi gyakorlatból fakadtak, s mindig figyelt arra, hogy a törvények, amelyeket hosszú viták után megalkotnak, hogyan alkalmazhatók majd a valóságban. Jó példa erre a tagosztályról szóló törvény. Mint közbirtokos tapasztalhatta, hogy a birtokközösségek a gazdasági fejlődés akadályozóivá váltak. Az 1832–36. évi országgyűlésen ezért szorgalmazta a tagosztályról, azaz a birtokrendezésről és a tagosításról szóló törvény megalkotását. Az 1836. évi 22. törvénycikk szinte kizárólag az ő művének tekinthető. S az országgyűlés berekesztése után, még 1836-ban e törvényre hivatkozva megindította a birtokrendezési pert kömlődi és parnaki közbirtokostársai ellen. Fő céljának azt tartotta, hogy „a nyomasztó és kárhozatos közös birtokból kiszabadulhasson, és csak arra kéri az alpereseket, hogy a jelen Pert… mint csupa gyakorlati és legrövidebb természetű Pert ne húzzák-vonják, mert nincsen a mezei gazdaságnak nagyobb ostora a bizonytalan birtoknál, megfojtja az az ipart, a különben gondos s előrelátó munkálkodó gazdát megkötve, a szorgalmast henyévé, végtére pedig mind valamennyit szegénnyé teszi, mert a föld rendben nem műveltethetik”.
Az 1839–40. évi országgyűlésen még részt vett id. Pázmándy Dénes, s követtársával, Ghyczy Rafaellel elkészítette követi jelentésüket. (Ennek egy példánya a József Attila Megyei Könyvtárban található.) A jelentés részletes és hű képet ad az országgyűlés munkájáról és eredményeiről. Az országgyűlések általában a sérelmek megvitatásával kezdődtek, s csak ezután kerülhetett sor a királyi előadásokra adandó válasz megtárgyalására. Ez alkalommal élénk visszhangot váltott ki Ráday Gedeon ügye. Rádayt Pest megye követévé választották, de a választást királyi rendelet érvénytelenítette, mivel a királyi fiscus becsületsértési pert folytatott a megválasztott személy ellen. Ez ügyben Pázmándy Dénes emelt szót. Kijelentette, hogy a pert még nem fejezték be, ítéletet nem hoztak, s a vád még nem elmarasztalás. Ezután pontosan felsorolták és ismertették a jelentésben azokat a magyar törvényeket Werbőczy Hármaskönyvétől 1836-ig, amelyeket a királyi rendelet megsértett. Az idézett törvények tartalmazzák a törvényhatóságok szabad választását és az országgyűlési testületek független állását. A Ráday-ügy mellett sérelmezték a követek Wesselényi Miklós elítélését, az országgyűlési ifjak hűtlenségi perbe fogását és a Törvényhatósági Tudósítások betiltását. Ezek a rendeletek és ítéletek ugyanis a szólásszabadságot korlátozták.
E követi jelentéssel lezárult id. Pázmándy Dénes politikai pályája. 1848-as szereplése — főispánként és az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjaként — érdemeinek elismerése volt ugyan, mégsem tekinthető pályája fényes tetőpontjának, sokkal inkább nyomasztó gonddal és felelősséggel járó feladatnak, amelyet a betegeskedő, idős férfi egy idő után már nem tudott vállalni. 1840-ben az akkor hatvanadik évében járó politikus azért vonult vissza, hogy átadja helyét fiának, a huszonöt éves ifj. Pázmándy Dénesnek. A négy évtizedes közéleti-politikai pálya rövid áttekintése után megállapíthatjuk, hogy sikeres és példamutató életutat ismertünk meg. Horváth Mihály szerint id. Pázmándy Dénes „másodrendű kapacitás, s ha némely kérdésben ő adta is az irányt, elismert és állandó vezéri tekintélyre nem bírt emelkedni”. Elfogadhatjuk ezt a véleményt, ám hozzá kell tenni, hogy Kölcsey, Széchenyi, Wesselényi, Deák és Kossuth után a második sorban, de velük együtt akár „másodrendű kapacitásként” is küzdeni a hazáért és a haladásért olyan érdem, amelyről a történetírás nem feledkezhet meg. S Pázmándynak nincs szüksége jóindulatú elnézésünkre. Jól tudta ő maga is, hogy mi hiányzott szellemi fegyvertárából, s azt akarta, hogy fia jobb felkészültséggel folytassa az általa megkezdett pályát. Tudta, hogy nem elég a corpus juris alapos ismerete, sőt, néha korlát is lehet. Szélesebb látókörre, európai és világirodalmi műveltségre is szükség van, ehhez pedig nyelveket kell tanulni, s bejárni a nyugat-európai országokat. Ezért ösztönözte fiát külföldi utazásokra. Id. Pázmándy Dénes emberi és politikai tulajdonságait az előbb idézett Horváth Mihály így foglalta össze: „Jellemének hosszú politikai pályáján nehéz körülmények közt is megőrzött szeplőtelenségéért, bő tapasztaltságáért… Pázmándy Dénes komáromi követnek volt társai közt a legnagyobb tekintélye. Ép ítélőtehetsége, a közügyekben jártassága, higgadtsága az előkészítő értekezletekben neki szerezte a legnagyobb befolyást.” Egészítsük ki ezt a jellemzést Tóth Lőrinc megállapításával, miszerint „a meggyőződés árán vásárolható kitüntetéseket, az udvari kegy gyanús ajándékait” mindig visszautasította. Olyan tulajdonságok ezek, amelyekért Pázmándy minden időben példaként állítható fiatalok, idősek, politikusok, hivatalnokok, a haza minden rendű és rangú polgára elé.
A hivatáshoz, a mindennapi munkához szükséges jogi, politikai és gazdasági ismereteken túl Pázmándy az emberi méltósághoz feltétlenül nélkülözhetetlennek tartotta az általános műveltséget és annak állandó felfrissítését is. A maradi, műveletlen nemeseket elítélte. Még szolgabíró volt, amikor 1819-ben levelet kapott Veszprém megye levéltárosától. Az illető Petronius római író magyarra fordított könyvét ajánlotta Pázmándynak, s kérte, hogy környezetében másoknak a figyelmét is hívja fel rá, segítsen a könyv terjesztésében. A válaszlevélben a vidéki kulturálatlan nemesek kritikáját olvashatjuk: „Esmervén a komáromi publikumot — írja Pázmándy —, a tudományokat kedvelők kevesen, az áldozók pedig még kevesebben lévén ezen vidéken, gyakori biztatásom után is puszta szóbeli ajánlásoknál egyebet nem nyerhettem. Még mi közöttünk a Magyar Literatura nemcsak hogy bölcsőjében fekszik, hanem nem is kedves.” Így Pázmándy csak saját magának rendelt két példányt húsz forintért. Tudjuk, hogy őneki „kedves” volt a magyar irodalom. Amikor az öreg Kazinczy 1828-ban Pestre látogatott, hogy találkozzon a magyar irodalmi élet jeleseivel, Barcsay Pál, Pest megye alispánja vacsorát adott tiszteletére. A vendégek között ott volt id. Pázmándy Dénes is.
A Pázmándyaknál általában sok gyermek született. Nem volt ritka a nyolc-tíz, sőt annál is több gyermek egy-egy családban. Pázmándy Dénes famíliája kivételnek számított, ők hárman voltak testvérek. Bátyja és nővére utód nélkül halt meg, így vagyonukat az egyetlen élő testvér, Dénes örökölte. Péli Nagy Judittal 1806-ban kötött házasságából két gyermeke született. Különös, hogy az első csak házasságuk tizedik évében. Hat évvel később egy lánygyermeknek is örvendezhettek, de ő tizenöt éves korában meghalt. Ezután a szülők egyedüli reménye Isten után Dénes fiuk volt. Mivel későn született, minden bizonnyal nagy izgalommal és örömmel készültek fogadására. Keresztelője nagyszabású családi ünnep volt huszonhárom keresztszülővel, köztük a Dunántúli Egyházkerület püspökével, Pázmándy Pál alispánnal, Pázmándy Károly Fejér megyei főszolgabíróval és több megyei hivatalnokkal, akik mind a famíliához tartoztak.
Az ifjabb Dénes hat évig egyedüli gyermek volt a családban. Több szeretetben, gondoskodásban és talán kényeztetésben részesült, mint ha sokgyermekes családban született volna. Ezzel magyarázható, hogy élénk, szilaj, nehezen kezelhető gyermek volt. Alsófokú tanulmányait a szülői háznál kezdte magántanulóként. Házitanítója Czibor Ferenc volt, aki Pápán tanult, s tanulmányai befejezése után Kömlődre került. Tóth Lőrinc „a szabadelvűségben korát megelőző filosz”-nak nevezte, s azt is megemlítette, hogy „az elménckedő s nehezen kezelhető fiúval sokszor meggyűlt a baja”. A család jó véleménnyel lehetett Cziborról, hiszen a Pázmándyak ajánlásával lett a pápai főiskola tanára. Ott azonban a professzori kar leggyengébb tagjának tartották. Egyetlen műve a filozófia szükségességéről írt székfoglaló értekezése volt. Maga is érezhette, hogy képességeit meghaladó feladatra vállalkozott, ezért később visszatért Kömlődre lelkésznek, s ott is halt meg 1886-ban, nyolcvankilenc éves korában. Ifj. Pázmándy Dénes eleven, féktelen természete ellenére szorgalmas tanuló volt, s ha a körülmények úgy kívánták, komoly és ünnepélyes is tudott lenni. Ilyen alkalom volt a konfirmáció. A református vallás hagyományai szerint a gyermekeknek tizenkét éves korukban áldozócsütörtök napján a templomban a gyülekezet előtt vallási és hitéleti ismeretekből vizsgázniuk kellett, s csak ettől kezdve részesülhettek úrvacsorában. A Pázmándy családban jeles ünnep volt a tizenkét éves Dénes konfirmációja. A szülők azzal fejezték ki örömüket és hálájukat, hogy új úrasztalát és terítőt ajándékoztak az eklézsiának, illetőleg a templomnak.
A konfirmáció azt is jelentette, hogy véget ért a gyermekkor egy szakasza. Az alapfokú ismeretek megszerzése után a továbbtanulásra kellett gondolni. Bár természetes lett volna, hogy a híres református kollégiumok közül választ a család, nem így történt, ehelyett Pozsonyba a Királyi Akadémiára küldték fiukat. Ezt az iskolát a felvilágosodás korában, 1784-ben Nagyszombaton alapították, miután a jezsuita rendet feloszlatták, s a Pázmány Péter által alapított egyetemet Budára helyezték. Az egyetem hiányát pótolta volna Nagyszombaton az új iskola, de még az alapítás évében áthelyezték Pozsonyba. Az akadémia több volt főgimnáziumnál. Kétkarú felsőbb tanintézetként működött: egy jogi és egy bölcseleti karból állt. A tanulmányi idő mindkét karon két-két év volt, s egyetemre és magasabb szintű tudományos munkára készített fel. A jogi kurzus elvégzése hivatalviselésre képesített. Az iskolában szakítottak a jezsuiták módszereivel. Bölcseleti, természettudományi, jogi, történeti és közgazdasági ismeretek rendszeres, oknyomozó vizsgálatára törekedtek. Nagy hangsúlyt kapott a magyar nyelv, irodalom és történelem tanítása. Az akadémia hallgatói az ország egész területéről érkeztek, s túlnyomórészt magyarok voltak. Néhány ismert név a növendékek közül: Bajza József, Beöthy László és Zsigmond, Fényes Elek, Galgóczy Károly, Majláth György, Nagy Iván, Szemere Pál, Tasner Antal, Tóth Lőrinc és a magyarországi születésű osztrák költő, Nikolaus Lenau. Az iskola kiváló tanárai közül megemlíthetjük Jedlik Ányos, Ortvay Tivadar és Rómer Flóris nevét.
Ifj. Pázmándy Dénes 1830-ban kezdte tanulmányait az akadémián, de a kolerajárvány miatt meg kellett szakítania a tanulást. Egy ideig Pestre járt, majd 1833-ban ismét Pozsonyba. Az ottani diákélet azt is lehetővé tette, hogy kapcsolatba kerüljön az országgyűlési ifjakkal. Amikor 1834-ben egyesületet hoztak létre, Lovassy Lászlóval, Pulszky Ferenccel és Vukovics Sebővel együtt ő is a vezetőség tagja lett. 1836-ban talán csak azért kerülte el a letartóztatást, mert éppen nem tartózkodott Pozsonyban.
Pázmándy 1836 májusában elfoglalta első hivatalát: Nádasdy Lipót, Komárom megye főispánja kinevezte az alispáni hivatalba tiszteletdíjas aljegyzőnek. Kossuth is felfigyelt az országgyűlési ifjak között gyakran megjelenő fiatalemberre, s az egyesület vezetőitől informálódott róla. Később, amikor a Törvényhatósági Tudósításokat szerkesztette, s munkatársakat keresett a megyei tisztviselők között, Ghyczy Kálmán megyei főjegyzőhöz írott levelében megemlítette ifj. Pázmándy Dénes nevét mint olyanét, aki segítségére lehetne
Pázmándy befejezte tanulmányait, de a sikeres politikai-közéleti szerepléshez még tapasztalatokat kellett gyűjtenie. E célból külföldi utakat is tervezett. 1836-ban, amikor az országgyűlési ifjak vezetőit letartóztatták, apja külföldre küldte Széchenyi egyik barátjával, Kovács Lajossal együtt. 1838-ban útlevelet kért, hogy Angliába, Franciaországba és Itáliába utazhasson. Hivatalosan lóvásárlással indokolta utazását, valóságos célja azonban a nyugat-európai országok megismerése volt. A kérvény eljutott a Helytartótanácshoz és a magyar kancelláriába is, de az útlevelet (nyilván óvatosságból) nem adták ki. Két évvel később azonban mégiscsak megkapta az útlevelet, s elutazhatott Németországba, Angliába, Hollandiába és Franciaországba. Külföldi útjain több nyelvet megtanult, s megismerkedett újságírókkal és politikusokkal. Ezek a kapcsolatok az elkövetkező években megkönnyítették utazásait, amelyeknek során szinte minden európai országban töltött hosszabb-rövidebb időt. Ifj. Pázmándy Dénesnek a magánéletében és a hivatali pályáján is mozgalmas, sok változást hozó időszak volt ez a néhány év. 1838-ban házasságot kötött Domonkos Lídiával, Jókai regényhősének, az arany ember modelljének unokahúgával. Előbb két lányuk született, majd négy fiuk. Az egyik fiú csak két hetet élt, öt gyermeket viszont felneveltek. Pázmándy hivatali-közéleti pályáján 1839-ben érkezett el az első fontos állomás: Komárom megye főjegyzőjévé nevezték ki, és táblabíróvá választották. Ugyanebben az évben a Dunántúli Egyházkerület világi tanácsnoka lett. Több megyei bizottságban dolgozott, így befolyásolhatta a követi utasítások elkészítését és egyéb döntéseket. A sajtó is hamar felfigyelt rá. 1841. március 29-én nagy hatású beszédet mondott a megyegyűlésen a vegyes házasságokról. A téma időszerűségét és jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az evangélikus Kossuth Lajos és a római katolikus Meszlényi Terézia esküvőjén (1841. szeptember 9-én) a vegyes házasságot ellenző katolikus egyház papja megtagadta az egyházi áldást. Az eset országos felháborodást váltott ki, Pest megye gyűlése hatszáz forint büntetést szabott ki a papra. Pázmándy tehát éppen a vallási türelemről beszélt, s a Jelenkorban elismeréssel írtak „az ellenzék kitűnő szónokáról és türelmes szellemű beszédéről”.
A „kitűnő szónok” újságíróként is sikeresen mutatkozott be. A Pesti Hírlapban két színvonalas vezércikke jelent meg. Az első 1841. május 19-én A városok ügyében címmel. A kérdésről vita folyt az újság lapjain, s miután néhány konzervatív szellemű írás megjelent, „egy gyökeres javító”, ifj. Pázmándy Dénes gondolatait is közölték. Ő vitatkozott a konzervatívok felfogásával: „A konzervatív író a városokat kívánja beemelni a nemesi rendbe. Ezzel azonban nem egyebet tenne, mint a kiváltságos osztályt szaporítva a népet, mely a nemzetet teszi, örökös kiskorúságra kárhoztatná.” Angliai és poroszországi tapasztalataira hivatkozva azt javasolta, hogy adjanak szavazati jogot a városoknak az országgyűlésen, de adjanak a földműves népnek is. Hasonló az alapgondolata a következő vezércikknek, amely a Pesti Hírlap 1842. november 6-ai számában jelent meg a népképviseletről. Ezúttal franciaországi és angliai tapasztalataira, valamint történelmi példákra hivatkozva Pázmándy abból a gondolatból indult ki, hogy „csak olyan alkotmányos ország ígérhet magának állandóságot, melynek törvényhozási hatalmát nem egyedül a kiváltságos osztályok, de maga a nép is szabadon választott képviselők által gyakorolja”. Véleménye szerint azért vannak forradalmak, mert csak a vagyonosoké a jog. Az olyan alkotmányt pedig, „melyhez millióknak semmi köze, nemcsak a zordon éjszaki szél, de a meleg nyugati fuvalom is könnyen dönthet halomba”. Majd így folytatta: „Nem messze van az az idő, hogy adót fizet nemes, nemtelen együtt, s a föld azé leend, aki megveszi. S itt lehullanak a sorompók nemes és nem nemes között.”
Ifj. Pázmándy Dénes a liberális ellenzék mérsékelt szárnyához tartozott, de idézett gondolataival akár a radikálisok is maguk közé fogadhatták volna. Forradalmár azonban sohasem volt. A radikális reformokat éppen azért követelte, hogy a forradalom elkerülhető legyen. Beszédei és írásai alapján megállapíthatjuk, hogy amikor a nagykorúság küszöbére ért, azaz huszonnégy éves lett, már kész programmal és szinte teljes szellemi fegyverzetben lépett a közélet küzdőterére. S éppen ekkor történt a nemzedékváltás. 1843-ban választották először országgyűlési követté, ő volt az egyik legfiatalabb. Apja mint ódivatú, egy kissé kopottas öltözetű idős úr távozott a politikából, s helyére fia állt, aki a legújabb divat szerint öltözködött, s elegáns megjelenésével, megnyerő stílusával, európai műveltségével és nyelvtudásával hódított. Találóan mutatta be Pulszky Ferenc: „Szép külsejéért, választékos öltözetéért, élénk észjárásáért minden társaságban kedvelték, s minthogy szeretett kártyázni, udvarolni, ravaszkodni, igazi mintája lett a szabadelvű elegáns kálvinista úrfinak.” Tegyük még hozzá a jellemzéshez, hogy híres szólótáncos is volt. Csak részben fogadhatjuk el Tóth Lőrincnek azt a megállapítását, miszerint „érdemes atyja vállain lépett a világba”. Nyilvánvaló, hogy apja érdemei segítették, de neki magának kellett bizonyítania rátermettségét, s kiérdemelnie a tartós bizalmat. Az 1844-es megyei tisztújító választásokon azonban még valóban ott állt mellette apja. Szükség is volt jelenlétére, tekintélyére és pénzére, ugyanis szokatlanul éles választási küzdelem bontakozott ki. Nem liberális és konzervatív tábor állt egymással szemben, hiszen Komárom megyében a konzervatívoknak nem volt beleszólásuk a politikába. Minden tisztséget liberális ellenzéki politikusok töltöttek be. Kossuth Lajos is bizakodó megelégedéssel írta a Pesti Hírlap 1844. január 21-ei számában: „Komárom megye szerencsés megye, hogy oly férfiak között oszlik meg a választó testület bizodalma, kik közül akármelyik nyerjen is többséget, elv- s haladásra veszély nem vár”.
1843 tavaszán még teljes volt az egység. Ghyczy Kálmánt és Pázmándy Dénest egyhangúlag, nagy lelkesedéssel, ellenjelölt nélkül választották meg követnek. 1844 elejére azonban két „párt” alakult ki. A hosszú idő óta hatalmon levő Ghyczy és Pázmándy családdal szemben Sárközy József szervezett ellenpártot. Ő szeretett volna alispán lenni, másodalispánnak pedig Huszár Ferenc főszolgabírót jelölte. Így tehát a választási küzdelmet a Ghyczy–Pázmándy-párt és a Sárközy–Huszár-párt vívta. Még jelvényük is volt, mint az igazi pártoknak. Ghzyczy és Pázmándy hívei fehér tollat tűztek kalapjukra, s nemzetiszín zászlót lobogtattak, míg a Sárközy-párt hívei vörös tollakkal és zászlókkal tüntettek. Időnként elszabadultak az indulatok. Ilyenkor fahasábokat és követeket dobáltak egymásra, s végül a katonaságot kellett kirendelni. A két főszereplő, Ghyczy Kálmán és Pázmándy Dénes kimaradt mindebből. Ők Pozsonyban voltak az országgyűlésen. Pázmándy csak néhány nappal a választás előtt érkezett Komáromba. Amikor a városba ért, az ellentábor útját állta, de ő nem rettent meg, sőt, már bátran vállalta a kihívást, noha előzőleg a kortesháború hírére le akart mondani a jelöltségről. Apjának azonban Ghyczy Kálmán segítségével sikerült lebeszélnie erről a szándékáról. A választási küzdelem a Ghyczy és a Pázmándy család győzelmével végződött: Ghyczy Kálmán lett az első alispán, ifj. Pázmándy Dénes pedig az ország legfiatalabb másodalispánja. Id. Pázmándy Dénes most már nyugodtan visszavonulhatott. Fia lemondási szándéka nem mellékes mozzanata a választás történetének. Annak bizonyítéka, hogy az ifjú politikus jellemének egyik fő vonása az erőszaktól való irtózás volt.
A megválasztott alispánok az országgyűlés berekesztése után, 1844. november 13-án foglalták el hivatalukat. Addig Kürthy Alajos volt másodalispán mint helyettes irányította a megyét. Ifj. Pázmándy Dénes hivatali feladatai mellett az országgyűlési munkát tartotta a legfontosabbnak. Bár háromévi szünet következett be az országgyűlési munkában, az ellenzéki követek nem vártak tétlenül. Komárom megye ifjú követe Pozsonyból hazatérve kömlődi birtokán tanácskozásokat folytatott követtársaival. Az országgyűlési szereplés növelte a fiatal politikusok népszerűségét. Ez nyilvánult meg abban is, hogy 1845 májusában Csongrád megye a táblabírójává nevezte ki mindkét Komárom megyei követet. Pázmándy Székesfehérvár díszpolgára is lett. Az elismerések ösztönző hatására még nagyobb lelkesedéssel és ambícióval készült a következő országgyűlésre, ugyanis egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ismét Komárom megye követévé választják.
Az előző országgyűlés eredményeivel elégedetlen ellenzéki politikusok felismerték, hogy csak egységes és szervezett fellépéssel érhetik el céljaikat. Gyakran tartottak összejöveteleket és konferenciákat. Ezeken megvitatták az ellenzék egységét megteremtő programot, amelyet Ellenzéki Nyilatkozat címmel hoztak nyilvánosságra 1847. június 7-én. Ifj. Pázmándy Dénes is részt vett több ellenzéki tanácskozáson, pedig József nádor felszólította a megyéket arra, hogy tartózkodjanak a pesti konferenciákon való részvételtől. Ebben a kérdésben Pázmándy és Ghyczy nem volt egy véleményen. Pázmándy nem tartotta helyesnek, hogy a megyéből senkit se küldjenek Pestre az ellenzéki tanácskozásokra, mert szerinte akkor a következő országgyűlésen hátrányos helyzetbe kerülnek. Hivatali főnökének a következőt írta: „Egyébiránt, ha te éppen nem akarod, én nem szólok, de mint privát ember május 1-jére Pestre lemenni okvetlenül szükségesnek tartom.” 1846. június 6-án ott volt azon a konferencián is, amelyet Szentkirályi Móric első alispán lakásán tartottak Deák Ferenc vezetésével, majd augusztus 15-én és november 17-én szintén tanácskozásra utazott Pestre. Ezeken a konferenciákon készültek fel az ellenzék vezetői a következő országgyűlésre. Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Pulszky Ferenc és ifj. Pázmándy Dénes szinte minden lényeges kérdésben egyetértett. Nyilvánvalóvá vált, hogy Pázmándy a liberális ellenzék egyik jelentős vezetőjének számít. Az országgyűlésre való felkészülést segítették az újabb külföldi utazások is. 1846 nyarán–őszén és 1847 elején Belgiumba, Hollandiába, Svédországba, Norvégiába, Dániába és Angliába utazott, hogy informálódjon a nyugat-európai országok helyzetéről és politikai viszonyairól. Az utolsó rendi országgyűlést 1847. november 7-én nyitották meg. Komárom megyében október 18-án fogadták el a követi utasításokat, s ekkor választották meg a követeket Ghyczy Kálmán és ifj. Pázmándy Dénes személyében. Mivel azonban Ghyczyt nádori ítélőmesterré nevezték ki, lemondott mind az alispáni, mind a követi tisztségről. Ekkor lett első alispán ifj. Pázmándy Dénes, országgyűlési követtársa pedig Ghyczy unokatestvére, Milkovics Antal. Az országgyűlés első feladata a válaszfelirat megalkotása volt. Ez mindig éles vitákkal járt. Az ellenzék vezetői „kiosztották maguk között a támadási pontokat. Pázmándy a külpolitika terét választotta”. Kevés olyan politikus volt akkor, aki olyan jól tájékozódott a külpolitikában, mint ő. Külföldi tapasztalatai alapján bírálta Metternich rendszerét. November 22-én, Széchenyi rövid felszólalása után, hosszú, az országgyűlés legalapvetőbb feladatait részletező, nagy hatású beszédet mondott. Kijelentette: „A mostani osztrák rendszert veszélyesnek tartom mind kül-, mind belpolitikánkra nézve, nemcsak hazánk, hanem a monarchia érdekéből is.” Véleménye szerint a birodalmi kormány alkotmányellenes volt. Felelős magyar miniszterek nélkül „a reform kérdéseit alkotmányosan meg nem oldhatjuk”. Jogot követelt a birodalom külpolitikájának ellenőrzéséhez, hiszen „a hibás külpolitika pénzünkbe és vérünkbe kerül”. Sajátos módon, önmagára jellemzően emlékezett meg a galíciai eseményekről: „Galíciáról és az ottani eseményekről hallgatok, mert feltettem magamban, hogy ingerültség nélkül fogom tartani előadásomat, ott pedig a tények rettentő bosszút kiáltanak, s én nem bosszút, de kiengesztelést keresek, s az általam rosszalt politikánk megváltoztatását kérem.”
Kossuth Lajos beszédei mellett Pázmándyéi is meghatározók voltak az országgyűlési vitákban. Össze is mérhették szónoki tehetségüket, ugyanis a vármegye kérdésében szembekerültek egymással. 1848. április 2-án a megyei rendszer képviseleti alapra helyezése volt napirenden. Ebben a kérdésben Pázmándy a centralistákkal azonos nézetet vallott, miszerint a feudális vármegye már idejétmúlt. A nemesség érdekébe ütköző törvények, így a népképviseleti törvény végrehajtását is megakadályozhatják a nemesi vármegyék. Rámutatott arra, hogy a megyerendszer átalakulása törvények nélkül is megkezdődött. Éppen Komárom megyében határoztak úgy, hogy a megyegyűlésekre a helységek küldjenek képviselőt. Pázmándy indítványát azonban Kossuth megtámadta. Azzal érvelt, hogy „Mária Terézia alvó rendszerében és II. József abszolutizmusa alatt a megye mentette meg” a magyar nemzetet. A következő napon Pázmándy válaszolt Kossuth beszédére. A Pesti Hírlap szerint „szokott éles logikájával szólalt fel tegnapi tézisei védelmére”. A legnagyobb tisztelet hangján szólt Kossuthról: „Pest megye érdemes követének, tisztelt barátomnak kellene felelnem, de hogyan?” — kezdte beszédét, majd őszinte elismeréssel beszélt arról a politikusról, aki „nemcsak Magyarország, de mondhatni egész Európa legnépszerűbb embere”. Vele szemben ő csak a „nép között álló közlegény”. Valójában nem volt közöttük elvkülönbség, csak Kossuth „az eszmék következését s végkifejlését látta másképp”. Pázmándy nyomatékosan hangsúlyozta, hogy „Magyarország alkotmányos jövendőjének alapja főképp a nagy községekben van letéve. Ez a szabadság valódi bázisa, nem pedig a megyei rendszer”. Meggyőződéssel állt ki igaza mellett, befejezésül mégis kijelentette, hogy ha indítványát nem fogadják el, ő fogadja el Kossuthét. Függetlenül attól, hogy kinek adunk igazat, a vita hangneme és stílusa minden időben iskolapélda lehet a parlamenti képviselők számára. 1848 tavaszán a forradalmak hatása érezhető volt a pozsonyi országgyűlés vitáiban és a megyegyűléseken is. Frissítő fuvallat járta át az egész társadalmat. A változást jól érzékelteti ifj. Pázmándy Dénes szóbeli jelentése az országgyűlés munkájáról Komárom megye közgyűlésén. Így kezdte beszédét: „Polgártársak! Öt hónappal ezelőtt mint Nemes Megyénk követei távozánk az országgyűlésre, most mint Komárom megye összes népének volt követi jelenünk meg e közgyűlésen, derült homlokkal s nyugodt kebellel tekintve vissza e rövid országgyűlésre, mely a nemzet újjászületésének alapját oly törvényekkel rakta le, melyekhez hasonlókat a magyar történetnek lapjai föl nem mutathatnak.” Beszámolójának alapgondolata az volt, hogy a szabadságot a polgári társadalom egészére ki kell terjeszteni, s ez majd friss erőt lehel a népekbe. Így valósulhat meg az anyagi jólét és a szellemi felemelkedés.
Amikor az első felelős magyar minisztérium megalakult, Pázmándy is a miniszterjelöltek közt volt. A kormányba ugyan nem került be, de a tanácskozáson részt vett, s őt jelölték az országgyűlés képviselőházának elnökévé. Előtte azonban még egy fontos feladat várt rá. Külpolitikai tájékozottsága, külföldi kapcsolatai és nyelvtudása predesztinálta arra, hogy Frankfurtban a német birodalmi gyűlésen Szalay Lászlóval együtt képviselje hazánkat. Feladatuk az lett volna, hogy az egységessé váló Németország és Magyarország közötti esetleges szövetségkötést előkészítsék. Lelkes ünnepléssel fogadták őket, de ennél több eredményre nem számíthattak. Ausztria követei nem nézték jó szemmel jelenlétüket, s hatáskörük tisztázatlan volt. Az osztrákok nem lelkesedtek a német egységért. Ahogy Pázmándy írta Batthyánynak 1848. május 27-én, „készek arra, hogy inkább szláv-osztrákok legyenek”, mintsem beolvasszák őket a nagy német birodalomba. Ebben a levélben közölte Pázmándy azt is a miniszterelnökkel, hogy június közepén visszautazik, mivel július elején összeül az országgyűlés.
Mire hazaérkezett, már megválasztották képviselőnek szülőföldjén, a nagyigmándi választókerületben, valamint Komáromban is. Július 10-én a képviselők nagy többségének szavazatával (háromszázhétből kétszázhatvanhattal) a képviselőház elnöke lett. A legalkalmasabb személyt találták meg erre a tisztségre. A bizalmat megköszönő beszédében azt ígérte, hogy a ház tekintélyét és méltóságát minden erejével igyekszik megtartani. Figyelmeztetett arra, hogy a forradalom vívmányait veszély fenyegeti, s összefogásra van szükség. A törvényes rend fenntartására vállalkozó mérsékelt ellenzéki politikusok közül ő volt a legalkalmasabb a konfliktusok mérséklésére, feloldására. S az elkövetkező hónapokban nagy szükség is volt erre. Nemcsak a liberális és a konzervatív, a radikális és a békepárti politikusok ellentétét igyekezett mérsékelni, hanem a Habsburg-monarchia népeinek viszályát is szerette volna békés úton feloldani, valamint az uralkodóval, illetve a bécsi kormánnyal visszaállítani a jó viszonyt, s ezáltal megszilárdítani az alkotmányos monarchiát. Meggyőződése volt ugyanis — s ebben külföldi tapasztalatai megerősítették —, hogy Magyarországon a polgári átalakulás csak békés, törvényes úton mehet végbe, mert fegyveres forradalom esetén a cári Oroszország beavatkozna, mi pedig Nyugatról nem várhatnánk segítséget, s a túlerővel szemben szükségszerűen elbuknánk. Azt remélte, hogy a birodalmon belül Magyarország függetlensége és a népek alkotmányos jogai garantálhatók. A magyar kormány és az országgyűlés a békés megoldás lehetőségeit kereste. Augusztus 28-án Batthyány és Deák Bécsbe utazott, hogy ott tárgyaljon. Szeptember 5-én A házelnök vezetésével száztagú országgyűlési küldöttség indult az uralkodóhoz. Pázmándy tájékoztatta őt az országban kialakult helyzetről, s figyelmeztette koronázási esküjére, amely Magyarország alkotmányos szabadságának és függetlenségének megóvására kötelezte. Az uralkodó nem lehet tétlen akkor, amikor az ő nevében fognak fegyvert azok, akik Magyarország ellen támadnak. Pázmándy hangsúlyozta, hogy Magyarország a horvát és a magyar nemzet közötti vitás kérdéseket az „egyenlőség, testvériség, szabadság és alkotmányosság” alapján kívánja megoldani. A küldetés azonban nem járt eredménnyel, a betegségére hivatkozó uralkodó válasza lényegében elutasító volt. Jelačić támadása után teljesen szertefoszlott a békés megoldás illúziója, Pázmándy mégis a helyén maradt, s a fegyveres harcok idején is igyekezett fenntartani a törvényességet, hiszen a támadó ellenséggel szembeni védelmi harc mindig igazságos és törvényes. Amikor Batthyány Lajos végleges lemondása után a kormány szerepét a honvédelmi bizottmány vette át, s mind nagyobb hatalmat összpontosított kezében, Pázmándy határozottan fellépett a diktatórikus törekvésekkel szemben. Október 8-án, amikor bejelentette, hogy az OHB megbízásából a lajtai táborba megy, szükségesnek tartotta, hogy figyelmezetessen: „A végrehajtó hatalomnak mindenkor szüksége lesz törvényhozó hatalomra. E kettőt bárminémű körülmények között összevonni nem lehet.” Közölte, hogy ha visszajön Bécsből vagy a táborból, ismét a képviselőház elnökeként fogja támogatni a kormányt. „E helyről — hangsúlyozta — mindaddig, míg a képviselőháznak bizalmát el nem vesztem, nem fogok eltávozni.”
A táborba azzal a megbízatással ment, hogy a helyszínen tájékozódva a hadsereg vezetőivel együtt hozzon döntést a támadásról. Később az a vád érte, hogy a határátlépés ellen agitált. A támadás halogatása miatt azonban nem nagyobb Pázmándynak a felelőssége, mint a többi katonai és politikai vezetőnek. Kossuth sem tudott egyértelmű választ adni Móga levelére. Bár sürgette a támadást, a felelősséget a hadsereg vezetőire hárította. Hivatalos segélykérést vártak Bécsből, de az elmaradt. Pázmándy nem volt katona, az erőviszonyokat nem tudta megítélni, s a katonai vezetők szerint az osztrákok erőfölényben voltak. Közben Kossuth is a táborba érkezett. Parlamenterek útján felszólították Windischgrätzet és Wessenberget arra, hogy fegyverezzék le Jelačić seregét, különben a magyar sereg őket is meg fogja támadni. Ezt a felhívást Kossuth és Csány László mellett Pázmándy Dénes is aláírta. Windischgrätz elutasító válasza után a sereg megindult Bécs felé. A schwechati csatában „Pázmándy a jobbszárnynál volt, hol a csatamezőn élénken fütyültek a golyók”.
A vereség után visszatért Pestre, s folytatta házelnöki munkáját. Vállalt feladatának azonban egyre nehezebben tudott eleget tenni. Előbb-utóbb le kellett térni a törvényesség útjáról, hiszen az ellenfél már szeptember óta ezt tette. December elején kenyértörésre került sor Kossuthtal. Az esetet Hermann Róbert ismertette Kemény Zsigmond haditörvényszéki védirata alapján. Amikor december 2-án Ferdinánd lemondott, s Ferenc József követte a trónon, Kossuth olyan indítvány elfogadását javasolta, amely szerint „Ferenc Józsefet árulónak tekinti az országgyűlés”. Ezt a szándékát először Pázmándyval és Deákkal közölte. Ők azonban ellenezték, s úgy látszott, hogy sikerül „szelídebb nézet”-re bírni Kossuthot, ám ő a szónoki emelvényen mégiscsak az eredeti indítványt adta elő. Ez megdöbbenést váltott ki. Pázmándy mint elnök nem vitatkozhatott az előadóval, de figyelmeztetett arra, hogy az indítvány következményei beláthatatlanok, s „e lépés akár jogosság, akár esélyesség szempontjából tekintve helytelen”. Deák is szólni akart, „de Kossuth magánkívüli dühvel fordult Pázmándy felé: »Meg vagyok győződve — kiáltá —, hogy ha Windischgrätz Pestre jön, engem… felakasztatni fog. Azonban legyen az előttem szóló is meggyőződve, hogy lesz, aki azokat előbb felakasztassa, kik neveik és tetteik által Windischgrätz bejövetelét elősegítik.« Ezután szó nélkül elfogadták Kossuth indítványát”. Akár így történt, akár nem, a történet jellemző, s lényegét tekintve igaz. A következő konfliktusra december végén került sor. A családi hagyomány szerint Pázmándy Dénes Duna-parti lakásán gyűltek össze a honvédelmi bizottmány tagjai. Itt vetődött fel először az a gondolat, hogy az országgyűlés és a kormány Debrecenbe költözzön. Kossuth ellentmondást nem tűrve ragaszkodott javaslatához, s amikor Pázmándy kijelentette, hogy ő nem megy, erélyes hangon azt mondta: „Akkor vitetlek.” Pázmándy ellenezte a tervet, de mint a ház elnöke a december 31-ei ülésen ismertette, majd megnyitotta a vitát. Volt olyan javaslat, hogy csak az OHB utazzon Debrecenbe, az országgyűlés maradjon Pesten. Végül azonban a képviselők többsége az eredeti indítványt fogadta el. A határozat kihirdetése és a gyűlés feloszlatása után a képviselők egy része útnak indult Debrecen felé. Pázmándy ugyan nem szavazta meg az indítványt, mégis felszállt a szolnoki vonatra, amellyel Kossuth is utazott. Abonynál azonban megszakította az utazást. Nem tudjuk, milyen céllal, de Kecskemétre ment, s ott találkozott Madarász Józseffel. Neki még azt mondta, hogy rövidesen ő is Debrecenben lesz, mégsem így történt. Január 5-én megírta levelét, amelyben lemondott elnöki tisztségéről, de képviselői helyét megtartotta. Kecskemétről még Debrecen felé indult, s csak Kisújszállásnál fordult vissza. Sok töprengés és vívódás után határozhatta el, hogy visszatér Pestre. Ott volt a családja, a felesége négy kisgyermekkel, az egyik gyermek súlyos betegen. Baracskán édesanyja és idős, beteg édesapja várta. Ő maga sem volt egészséges, nem kellett tehát keresni az okokat. Valóságos indokait abban a nyilatkozatban fogalmazta meg, amely 1849. május 17-én jelent meg a Közlönyben. A családi körülmények ismertetése után így folytatja az indoklást: „Ezen családi viszonyok és a decemberben egymást érő szerencsétlen ütközetek, az ország fele részének, majd magának a fővárosnak elvesztése, szeretett hazánk sorsa és jövője felett engem kétségbe ejtettek. … A magyar nemzet sírját láttam előttem.” Ebben a helyzetben, ily feldúlt kedélyállapotban nem vállalhatta az elnökséget, de megpróbált még valamit tenni a hazáért.
Nem tudjuk, mikor támadt az a gondolat, hogy tervet dolgozzanak ki a birodalom és Magyarország újjászervezéséről, mindenesetre január végére elkészült a Ghyczy Kálmánnal közösen vállalt emlékirat, s eljuttatták Windischgrätzhez. Ez lett a legsúlyosabb vádpont Pázmándy ellen, Kossuth ugyanis úgy tudta, hogy Windischgrätz megbízásából készült a memorandum. Pázmándy ezt tagadta, s nem is hihető, hogy a császári hadvezér éppen attól kért volna javaslatot ilyen fontos kérdésben, akit halálos ellenségnek tekintett. Pázmándyról ugyanis az volt a véleménye, hogy háromszor rászolgált a halálra. Bűnéül rótta fel, hogy a forradalmi képviselőház elnöke volt, részt vett az OHB ülésein, s mint főkormánybiztos a magyar sereggel együtt Ausztria ellen támadt. Enyhítő körülménynek csak az számított, hogy szembekerült Kossuthtal. A memorandum egyébként nem nyerte el az osztrák vezetők tetszését. Egyetértünk azokkal a történészekkel (Fritz Valjaveccel, Götz Maviusszal és Deák Istvánnal), akik az 1867-es kiegyezési törvényhez hasonlították, annak előzményeként értékelték a tervezetet. Pázmándy tehát nem hódolt be, nem a hódító kegyeit kereste, hanem hazája javát kívánta szolgálni. Nem sorolhatjuk azok közé, akik a forradalom és szabadságharc idején nemzetgyűlölőkké váltak, s gyalázták a „magyar faj”-t, mint például Dessewffy Emil.
Pázmándy ellen hadbírósági vizsgálatot indítottak, de minthogy közben lázas beteg lett, hazaengedték. Hosszú idő után végre családja körében tölthetett két hónapot. Legkisebb fia 1848 nyarán született, s még alig látta. A „családi idill” azonban csak április 28-áig tartott. Akkor Puky Miklós komáromi kormánybiztos parancsára kömlődi birtokán letartóztatták, bekísérték Komáromba a vármegye házára, onnan pedig Debrecenbe vitték. Ezzel a kormánybiztos Guyon Richárd személyes bosszújától mentette meg, ugyanis az új várkapitány öt bitófát állíttatott fel a csillagsánc mellett, s az egyikre Pázmándyt szánta. Debrecenben Kossuth Lajos utasította Vukovics Sebő igazságügyi minisztert, hogy indítson vizsgálatot Pázmándy ellen, s „ha haza elleni tényleges bűn vádja forog fenn ellene, törvény elébe állíttassék, különben pedig ha büntetést igénylő tény ellene fenn nem forog, elbocsáttassék”. Levelében a kormányzó felsorolta a Pázmándyt terhelő gyanúsításokat. Vádolta azzal, hogy a Lajtánál akadályozta a sereg támadását, hogy a képviselőház határozata ellenére sem jelent meg Debrecenben, hogy lemondásával a szétomlás veszélyének tette ki a képviselőházat, s hogy meghódolt Windischgrätz előtt, amikor elvállalta egy „provinciális konstitutio” kidolgozását. Vukovics elrendelte e terhelő gyanúsítások kivizsgálását, s Pázmándytól is nyilatkozatot kért. A vizsgálatot végző képviselők kijelentették, hogy „perbe fogásra nincs adat”. Mivel vádat senki sem emelt Pázmándy ellen, s a kormányzó levelében megfogalmazott gyanúsításokat feltételezhetően „személyes bosszú és káröröm” gerjeszthette, a miniszter nem látott okot a bírósági eljárásra. Közölte ezt Kossuthtal is, s hozzátette, hogy „ha nem osztja nézetét, bocsássa a miniszteri tanács elé” az ügyet. A kormányzó azonban nem élt ezzel a lehetőséggel. Nyilatkozatában Pázmándy minden vádpontra részletes elutasító választ adott, s álláspontját így foglalta össze: „Azt hittem, hogy a magyar nemzet geográfiai helyzeténél és népességének különös elemeinél fogva a forradalmi crizist ki nem bírhatná, ez úton el fogna veszni.” A tavaszi hadjárat győzelmeinek nagyon örült, s Kossuth érdemeinek tekintette őket. Ő maga nem kívánt osztozni a dicsőségben, de úgy vélte, büntetést sem érdemel. „Boldognak érzem magamat a nemzet függetlensége reggelén, és hazánk boldogságának előmozdítására mindent, mi csekély erőmből telik, el fogok követni” — fejezte be nyilatkozatát. Miután visszanyerte szabadságát, Debrecenből hazatérhetett Kömlődre, de üldöztetése még nem ért véget. Július 5-én császári katonák tartóztatták le, s előbb a Nagyigmándon működő hadbíróság elé vitték, majd Győrön keresztül Pozsonyba. Az úgynevezett Wasserkasernben tartották fogva. A család mindent megtett a kiszabadításáért. Pozsonyból augusztus 3-án írt levelében kérte is édesapját, „kövessenek el mindent, hogy szabadon oltalmazhassa magát”. Abban bízott, hogy nem ítélik el, hiszen ő nem akart forradalmat, sőt ellenezte is, mert hazájára nézve veszélyesnek tartotta. A börtönben a bizonytalanság és a bezártság érzését volt nehéz elviselni, s végighallgatni a kivégzéseket. Ezekről is beszámolt levelében. Szeptember 9-én Pozsonyból Pestre vitték. November közepén szabadlábra helyezték, s decemberben kihirdették felmentő ítéletét, de a katonai hatóság ellenőrzése még évekig tartott. A felmentésében szerepe lehetett a család utánajárásának, kérvényezéseinek is, de legfőképp annak a ténynek, hogy 1849-ben már egyáltalán nem vett részt a forradalom és szabadságharc eseményeiben, sőt, mivel nem ment el Debrecenbe, s memorandumot juttatott el Windischgrätzhez, végképp szembekerült Kossuthtal. Debreceni szabadulását Vukovics Sebő mellett végső soron mégis Kossuthnak köszönhette, akiben az igazságérzet és a józan ítélőképesség felülkerekedett az indulat gerjesztette bosszúvágyon.
Nem ítélték el Pázmándyt egyik oldalon sem, de a harminchárom éves fiatalembernek elég büntetés volt, hogy szépen induló, nagy reményekre jogosító közéleti, politikai pályája nem folytatódhatott, s gyermekei jövőjében sem reménykedhetett. Nem érte meg a kiegyezést, pedig akkor bizonyára ismét fontos szerepe lehetett volna a közéletben, s tehetségével, politikai felkészültségével, nyílt, őszinte emberségével szolgálhatta volna hazáját. A sors azonban rövidre szabta életét. Apja után ő is a Fejér megyei birtokra költözött, s ott gazdálkodott. A csalódás és a kiábrándultság éveit betegség is keserítette. 1854-ben előbb temetés, majd keresztelő volt a családban. Február 1-jén hosszú betegség után meghalt id. Pázmándy Dénes. Két hónappal később ifj. Pázmándy Dénes és Domonkos Lídia hatodik gyermekét, Gézát keresztelték. Az apa nem sokáig örülhetett gyermekeinek. Ifjúkora óta gyakran járt gyógyfürdőkbe reumatikus és légúti bajok miatt. 1855-ben több levélben panaszkodott betegségről. Legyengült szervezete a következő évben már nem tudott ellenállni a tüdőgyulladásnak. A gyászjelentésben édesanyja, özv. Pázmándy Dénesné Péli Nagy Judit menye és unokái nevében is „megkeseredett szívvel jelenti szeretett fiának, illetőleg a legjobb férj- és édesatyának, Szomori és Somodori Pázmándy Dénesnek folyó 1856-dik évi január 24-én esti 9 órakor hosszas betegeskedés után tüdőlobban élete 40-ik s boldog házasságának 17-ik esztendejében történt gyászos kimúlását”.
Apja után nem sokkal immár fia is elköltözött az élők sorából. Mindketten jelentős szereplői voltak történelmünknek a reformkorban és 1848-ban. Szerepük megítéléséhez nem elég néhány mozzanatot kiragadni életükből. Teljes életpályájukat, emberi jellemüket kell megismerni ahhoz, hogy igazságosan ítélhessünk. Ebben segíthet ez a rövid életrajz is, amíg a részletes elemzés el nem készül.
