Jókai Brüsszelben

Regényeinek nagy része idegen nyelveken is megjelent, a század vége felé tehát már az egész világon ismerték nevét. Franciaországban és Belgiumban is. De hogyan? Erről szól az alábbi anekdota:

1895-ben Pázmándy Dénes mint az interparlamentáris unió tagja, addig-addig kapacitálta Jókait, hogy menjen el vele az unió brüsszeli konferenciájára, mígnem rászánta magát az útra. A vonaton Pázmándy arról beszélt, hogy Jókainak milyen sok tisztelője van az unió tagjai között, akik őt roppant nagyra becsülik és igen vágyódnak

a személyes ismeretségre. Nem csoda, ha Jókai is egyre kíváncsibb lett a tisztelőire. 

Amint reggel fölébredt a brüsszeli szállóban, sietve öltözködött, mert a hallban adtak egymásnak találkozót. De barátját nem találta ott. Kérdezősködésére mondják, hogy már rég elment egy nagyobb női társasággal.

Nahát, ha Pázmándy női társaságban van – gondolta Jókai -, nem lehet őt bevárni.

Elindult  egyedül a tanácskozóterembe. Az már félig telve volt.

Ott az első embernek, aki útjába akadt, bemutatkozott. Az is elmormolta a nevét – és sietett tovább. Bemutatkozik egy másiknak – megint néma közöny. Egy harmadiknak – rá se néz. 

Egy negyediknek – az is tovább áll.

No, de most már elég volt! – bosszankodott Jókai. – Ezek várnak engem? Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes, majd üstöknél ragadlak, meglásd!

Egyszer csak lohol feléje uniós tag barátja, és messziről kiabálja:

Móric bátyám, hol vagy? Mind csak téged keresünk!

Hát mért nem vártál rám a hallban? Hiszen az urak már égnek a türelmetlenségtől, hogy megismerhessenek.

De már erre Jókait is elhagyta a béketűrése. Felfortyant s szidta Pázmándyt, hogy máskor az öregapját tegye bolonddá, ne őt!

De hát mi baj van, Móric bátyám? – kérdi amaz csodálkozva. 

Mi baj? Te istentől elrugaszkodott széltoló, te! Mi baj? Azt mondtad, hogy ezek várnak rám. Aztán akiknek csak bemutatkoztam, egyik se hallotta híremet-nevemet!

Pázmándy végighallgatta a szidalmakat, aztán ártatlan képpel kérdezte: 

Hát hogy mutatkoztál be nekik, Móric bátyám?

Hát a nevemen.

Mit mondtál, hogy hívnak?

Ahogy hívnak: Jókai Mórnak.

Hja, Jókainak? Az más! Akkor értem. Ide nézz, Móric bátyám!

Erre a terem közepén felugrik egy székre és elkezd kiabálni hangosan, ahogy csak kifért a torkán:

Uraim, van szerencsém bemutatni önöknek a híres magyar regényírót, Zsoké Móricot!

Lett erre nagy lelkesedés.

Zsoké! Zsoké! Éljen Zsoké! – kiáltották százan is. Vitték az elnöki emelvényre, ölelték, szorongatták. Hát persze, mert most már tudták, hogy kicsoda.

Csak ő, az ünnepelt nem tudta addig, hogy franciául nem Jókai, hanem Zsoké a neve.

KÉPZŐMŰVÉSZET A POLGÁRUSOLT ÉSZAK-KOMÁROMBAN /Gyüszi László

A város kulturális életében - a könyvtár mellett - meghatározó szerepet játszott az 1911-ben alakult Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület. Székháza, az 1914-ben épült Kultúrpalota, melyben szín- i, őslény tár, római, közép- és újabbkor!, 1848-as, valamint néprajzi anyagot őrző múzeum, Jókai- emlékszoba, képtár, levéltár és a már említett könyvtár kapott helyet, méltán állott a helyi közélet.

A kultúrpalotában öt szakosztály - irodalmi, szépművészeti, zenei, közművelődési és múzeumi - működött Első bemutatkozásuk az 1939 nyarán megnyitott "Komárom az újabb történelemben" című kiállítás, ahol 1848-as emlékekkel, az I. világháború relikviáival, s a város ezt követő történelmével ismerkedhetett meg a látogató. 1940 tavaszától jeles magyar írók sora - Zilahi Lajos, Féja Géza, Szabó Lőrinc, Keresztury Dezső, Nagy István - és mások látogatták meg a várost. A szépművészeti osztály 1989-ben kiállítást rendezett Aba Novak Vilmos, majd Harmos Károly festőművész alkotásaiból. 1941 tavaszán pedig 22 komáromi származású festő és két grafikus számára rendeztek kiállítást.

Művészettörténeti jelentőségű vállalkozásként tarthatjuk számon azt az országos képzőművészeti kiállítást, amelyet a Komáromi Művészeti Hetek keretében 1941 végén nyitottak meg. Ez alkalommal Medgyessy Ferenc, Kocsis András, N. Kovács Mária, Jálics Ernő, Antal Károly, Csúcs Ferenc, B. Lőte Éva, Madarassy Valter, Berecz Gyula, Csicsátkó Ottokár, Gaál Ferenc, Juszkó Béla, Krusnyák Károly, Mikola András, Remsey Jenő, Szőnyi István s a Római iskola: Aba-Novák Vilmos, Molnár C. Pál, Jeges Ernő, Kontuly Béla, Basilides Barna, Basilides Sándor, A. Czene János, ifj. Czene Béla, Deéd Dex Ferenc, Iván Ernőd Aurél; Kárpátaljáról: Endrédy György, Mannojló Fedor, Erdélyi Béla s természetesen a helyiek szerepeltek.

A város következő jelentős vállalkozása az 1943 júniusában megnyitott II. Országos Művészeti Fényképkiállítás, amelyre 57 város 177 alkotója összesen 927 képet juttatott el. Komárom eddig említett két művésze, Harmos Károly és Berecz Gyula mellett figyelmet érdemel Győző, aki a komáromi Mayláth-féle képzőművészeti iskolában kezdte tanulmányait, majd Párizsban és Kairóban folytatta azt. Dolgozott Bagdadban, Szíriában és másutt. Hazatérve Budapesten telepedett le, majd 1944 januárjában nagyszabású kiállítással örvendeztette meg szülővárosát. Jelentós mecenatúrára utal, hogyl940-ben megbízást adtak Berecz Gyula szobrászművésznek arra, készítse el Czuczor Gergely, Feszty Árpád, Gyulai Rudolf, Hetényi János, Jászai Mari, Jókai Mór, Konkoly-Thege Miklós, Kultsár István, Ribáry Ferenc, Baróti Szabó Dávid, Szinnyei József, Pázmándy Dénes, Ghyczy Kálmán, Takács Sándor és Thaly Kálmán gipszszobrait. 1941-ben a Jókai Egyesület dísztermében elhelyezték a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ajándékát, Deéd Dex Ferenc "Szent István megalapítja Komárom vármegyét" című alkotását, s felavatták Pátzay Pál "12-es ezred" emlékmű- vét.

A város zenei élete is jelentős volt. Zeneiskoláját az 1880-1890-es években alapították. Fontos szerepet játszott hangversenyéletének alakulásában a már említett Jókai Egyesület Zenei Osztálya, s a Komáromi Dalosegyesület.

Keresek egy írást

Gyüszi László írt egy tanulmányt Behódolás vagy kiútkeresés -Pázmándy Dénes és Ghyczy Kálmán emlékiratai címmel. Az írást eddig nem találtam csak ráutaló hivatkozásokat.

Gyüszi László: Egy törvénytelen író

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

2001. CV. évfolyam 3.-4. szám

 

GYÜSZI LÁSZLÓ

EGY TÖRVÉNYTELEN ÍRÓ

Tévedések Laczkó Géza életrajzában

A szomori és somodori Pázmándy család történetének kutatója előbb-utóbb szükségképpen

eljut Laczkó Gézához, a Nyugat első nemzedéke nagy műveltségű „tudós írójához”,

hiszen ő is ennek a történelmi nevet viselő családnak a vér szerinti leszármazottja,

de mivel törvénytelen gyermek volt, nem viselhette apja nevét, s nem részesülhetett az

örökségből sem. Ifjúkorában lázadozott is emiatt, és mindent elkövetett, hogy visszaverekedje

magát a történelembe, amelyből érzése szerint kidobták. Végül azonban le kellett

számolnia a dzsentricsaládhoz fűződő illúziókkal.

Önéletrajzi regényeit át- meg átszövik a törvénytelen gyermek sorsából fakadó érzések

és gondolatok. Országossá nő s a nemzeti lét meghatározójává válik ez az életérzés.

„Mintha Magyarország is törvénytelen gyerek volna, Ausztriának nevezik, pedig a neve:

Magyarország!” – írja egy helyen a Királyhágó című regényében. Amikor a törvénytelen

ország törvénytelen fiaként Genfben járt, s kereste azt a helyet, ahol Erzsébet királynét

meggyilkolták, keserűen kellett tapasztalnia, hogy a magyar királynéra nem emlékeznek,

csak az osztrák császárnéra. Érthető, hogy hazafelé jövet a magyar határhoz érve, magyar

szót hallva a magyarságtudatról így elmélkedik: „A magyar határ… a népek idegen csobogású

roppant tengerében egy kis szigetet ölel körül… egy kis sziget, árva, sovány,

szegény »törvénytelen« országocska a »jó családból származó« gazdag, sok rokonú kövér

nagy országok között… és nem lehet másképp, ezt a sorsot vállalni kell… franciának,

németnek lenni szerencsés állapot, magyarnak lenni: tett, elszántság és csak-azért-is

vállalás!!!”

Ez a nemzettudat idegen hatalom árnyékában, veszélyeztetett történelmi körülmények

között tiltakozásul jogos nemzeti büszkeséggé válhat. Amikor arról volt szó, hogy az

érettségi után bekerülhet az Eötvös Kollégiumba, ha megtanul németül vagy franciául,

Laczkó Géza (a regényben Lányi Dénes) természetesen a franciát választotta, s a német

nyelv tanulása ellen önérzetesen tiltakozott mondván: „Sokkal több benne a Szillánghyvér,

semhogy a német műveltség csatlósává lehessen. A detronizáló nagyapa unokája

mint a der-die-das őre, nevetséges.”

A Királyhágó című regényében többször emlegeti a 48-as hősöket, s köztük nagyapját.

Büszkén mondta, hogy „nagyapja elnökölt azon a nevezetes országgyűlési ülésen a

debreceni Nagytemplomban, amikor kimondták a legendás 48-as idők hősei a Habsburgház

detronizálását.” S a gyanútlan olvasók, még az irodalomtörténészek is elfogadják

igaznak, amit olvasnak, pedig tudni kellene, s az író tudta is, hogy nem igaz, illetve nem

felel meg a történelmi valóságnak, hogy Pázmándy Dénes, az 1848-as országgyűlés elnöke

elnökölt volna az országgyűlésen Debrecenben, amikor kimondták a Habsburgok trónfosztását. A Noémi fia című regényben bár ellentmondásos s elmarasztaló ítéletében

igazságtalan, de lényegében pontos és hiteles helyzet- és jellemrajzot találunk a 48-as

nagyapáról. Az író apja (a regényben Szillánghy Dénes), miután Pesten megismerkedett a

kolozsvári színésznővel, Laczkó Arankával (a regényben Lányi Arabella), s egyszer a

Lánchíd felé sétálva megálltak a Széchenyi-szobornál, így szólt: „Ez volt az ember! Kár,

hogy olyan hülye figurákkal rakták körül… Más ember volt ez, mint azok a negyvennyolcas

szájtátogatók, köztük az apám.” Ezután Arabella őszinte érdeklődésére így folytatta:

„Ő volt az elnöki emelvényen azon a nemzeti nagy micsodás napon. Először volt

vad magyar, aztán békülő magyar, aztán majdnem akasztott magyar… Megijedt, békülni

akart, s nem ment el Debrecenbe… azt mondhatni, hogy két akasztófa között állott az

öreg.” Azt lehetett tudni, hogy Pázmándy Dénes nem ment el Debrecenbe, hiszen a magyar

történetírók, noha százötven éven át méltatlanul mellőzték, ezt a tényt mindig hangsúlyozták

vele kapcsolatban, s hazaárulónak is nevezték, ami ugyancsak nem igaz. Nem

volt hős, de hazaáruló sem. Becsületes hazafiként szolgálta nemzetét.

Nyilvánvalóan az önéletrajzi regényekből kerülhetett az irodalomtörténeti tanulmányokba

és az Új magyar irodalmi lexikonba az a tévedés, hogy Laczkó Géza apja „az

1849-es debreceni detronizáló országgyűlés híres elnökének fia”. De vajon mi lehetett az

író szándéka a tények megváltoztatásával? Véletlennek nem tekinthetjük, hiszen éppen a

részletek pontos, filológiai feltárása, tanulmányozása jellemzi Laczkó alkotói módszerét.

Csak arra gondolhatunk, hogy a 48-as nagyapa történelmi szerepének kiemelésével,

alakjának hőssé magasztalásával jobban tudja érzékeltetni a múlt és a jelen közötti kontrasztot,

apja nemzedékének, a századvégi dzsentri életének céltalanságát, erkölcstelenségét.

A nagyapa hősi alakjával szemben „apja a nyolcvanas évek közismert arszlánja (gavallér),

a jeles gazda, Komárom megyei nagybirtokos, doctor juris, a Nemzeti Casino

tagja.” Amikor Szillánghy Dénes öngyilkos lett, a törvénytelen fiú így összegezte véleményét:

„A bácsi sem élni, sem halni nem tudott rendes emberek módjára. Élete sok

gyávasága után a halála is gyáva volt.”

Van még egy tévedés Laczkó Géza életrajzában. Míg a régebbi lexikonok és irodalomtörténeti

könyvek az író életrajzával kapcsolatban csak az önfeláldozó édesanyát,

Laczkó Aranka színésznőt említik, s az apáról szemérmesen hallgatnak, az önéletrajzi

regények későbbi kiadásaiban (Noémi fia, 1957; Királyhágó, 1971) utószóként megjelent

tanulmányokban s a már említett Új magyar irodalmi lexikonban a szerzők az apát is

megemlítik, de sajnos tévesen, mert nem „Pázmándy Dénes földbirtokos, országgyűlési

képviselő” volt az író apja, hanem Pázmándy Géza, a Kömlőd melletti Parnak-puszta

birtokosa, aki a közéletből kiábrándulva a gazdálkodás mellett a szórakozásban, tivornyákban,

szerelmekben kereste élete célját. Mulatni járt Pestre, Bécsbe s amerre a kedve

vitte, de miután sok pénzt elherdált, a helybeli cselédlányoknál keresett vigasztalódást,

könnyű szórakozást. A Noémi fia című regényben így vallott magáról Arabellának:

„Voltam én szolgabíró Dunántúl, szép kis megyei bimbó. Ah, fene! Untam. Nagy kép,

nagy szavak, nagy szamarak!… Semmihez nem volt kedvem… Miért? Elhanyagolták a

nevelésemet. Én voltam az utolsó gyerek… A birtokot is mind Béla kapta, meg András.

András már el is kártyázta szerencsésen. Én kaptam a legkisebb részt, egy kis ezertizenhét holdas tagot… egy kastéllyal a faluban.” Apja azt is kikötötte végrendeletében, hogy

a kastélyt adja el, mert a kis birtokon nagy fényűzés egy olyan kastély. (A kömlődi épület

ma egy nevelőintézetnek ad helyet.)

Laczkó Géza szándékosan nem akarhatta megtéveszteni, csapdába csalni az életrajzát

kutató irodalomtörténészeket, azok mégis az írói módszer kelepcéjébe kerültek. A neveket

ugyanis megváltoztatta az író a regényben. Még a család- és nemesi előnevet is. Így

lett a szomori és somodori Pázmándy családból az önéletrajzi regényekben gyermelyi és

sándori Szillánghy család. A keresztnevek megváltoztatása tovább nehezíti a tájékozódást,

a családtagok azonosítását regénybeli alteregójukkal. Aprólékos családtörténeti

kutatás nélkül nem is lehet kibogozni az összekuszálódott szálakat. Ha a családfát nem

ismernénk, alig lehetne megállapítani, hogy a regénybeli Szillánghy Dénes nem azonos

Pázmándy Dénessel. A keresztnevek azonossága megtévesztő. A regényekben az író

neve is Dénes. Apa és fia keresztnevének az azonossága viszont megegyezik a regényekben

és a valóságban. Pázmándy Géza volt a családban az utolsó gyermek, aki a legkisebb

birtokot, Parnak-pusztát örökölte. A nála hat évvel idősebb Dénes, aki 1848-ban született,

valóban ismert politikus lett, a kiegyezés után függetlenségi párti képviselő. A regényben

Béla kapta ezt a szerepet. A családban a legidősebb fiút nevezték Bélának, de

csak azt tudjuk róla, hogy 1845-ben született, s 1901-ben meghalt. Talán megkockáztathatjuk

a feltevést, hogy ő lehetett a regénybeli András, aki Tatán élt, s elkocsmázta a

birtokát. Egyébként András név nem szerepel a család leszármazását ábrázoló kimutatásban.

Mulatós ősökről azonban tudnak a ma élő leszármazottak is. Hallottam egy anekdotát,

amely szerint az egyik kömlődi uraság egy alkalommal féktelen mulatozás közben a

muzsikus cigányt felmászatta a fára, hogy ott muzsikáljon, s közben a cselédeknek megparancsolta, hogy vágják ki a fát.

A leánytestvérekre csak egyetlen szó utal a Noémi fia című regényben, de róluk nem

tudunk meg semmit az önéletrajzi trilógiából, pedig az ő életük is regénybe illik. A legidősebb

leány, Vilma gróf Lónyay Ödönhöz ment férjhez, s az ő fiuk, Elemér, Rudolf

trónörökös özvegyét, Stefánia hercegnőt, II. Lipót belga király lányát vette feleségül.

A másik lány, Szeréna báró Földváry Sándor felesége lett, s az ő lányuk, Sarolta unokatestvérével, Lónyay Gáborral lépett házasságra. Előkelő nagynénjeivel és unokatestvéreivel

Laczkó Géza valószínű nem is találkozott.

A neveket minden bizonnyal az élő leszármazottakra való tekintettel változtatta meg

az író. A családtagok és a helybeliek, akik olvasták az önéletrajzi regényeket, így is felismerték

a szereplőket. S hogy ismerték a regényeket, arról személyesen is meggyőződhettem.

Egy tanárnő ismerősöm házasság révén került a Pázmándy családba. Megkérdeztem

tőle, hogy mit tud a család múltjáról, az ősökről. Azzal hárította el a válaszadást,

hogy „Laczkó Géza már mindent megírt”.

Nemcsak a személyneveket változtatta meg az író, hanem a családi birtokot is átkeresztelte

Parnakról Gugh-pusztára. Ugyanakkor a tájat szemléletesen, hangulatosan és

pontosan bemutató leírásokban a településeket valódi nevükön nevezte meg Bánhidától

Környén, Dadon keresztül Kömlődig és Tatáig. A kömlődi határ egyik magaslatán állva

ezt látta: „Balra liciumos sövényeitől borzasan Dad apró házai, előtte Szák és Szend tornyai, jobbra valahol a messzeségben Kocs, mögötte a puszta, s a puszta mögött valahol

Kömlőd. Mily roppant nagy ez a kis világ, amelyet ez az öt falu zár itt körbe! Az övé

és mégsem az övé. Ezt is elvették tőle.”

Egy epizódban a tatabányai konzum is szerepet kap. Bánhidai vasutas sógora, féltestvérének

a férje hívta el oda inni. „Valami leírhatatlanul rideg étkezőben” a helyi társadalom

jellegzetes alakjai jelennek meg: a bányaigazgató, „bányatelepi félurak”, bányatisztek,

vasutasok. S amikor egy átmulatott éjszaka után Laczkó a tatabányai vasútállomáson

vonatra várt, így összegezte magában utolsó látogatásának tapasztalatait: „A magyar

vidéki élet és saját lelke legalját látta ez alatt a két nap alatt.” A végrendeletnek akart

utánajárni, hiszen az apja megígérte, hogy gondoskodni fog róla, ám most mégis arról

kellett meggyőződnie, hogy kisemmizték. Nehezen tudott belenyugodni abba, hogy

Szillánghy Dénes „a parasztsarjaknak tudott apja lenni, neki, a tudomány és irodalom

komoly reménységének nem.” Tudni kell, hogy Szillánghy Dénes (Pázmándy Géza)

rangon aluli házasságot kötött. A parádéskocsis lányát vette feleségül. Az író féltestvérei

is törvénytelen gyermekek voltak mindaddig, amíg a „bácsi” súlyos beteg nem lett, s a

kórházban rá nem beszélték, hogy rendezze életét. Ekkor vette feleségül a „cselédlányt”,

s az ő gyermekei lettek apjuk nevének és birtokának örökösei. A színésznő fia semmit se

örökölt.

Az életrajzi tévedések okát kutatva messzire jutottunk, de talán nem volt felesleges és

tanulság nélküli ez a kissé részletesebb, magyarázattal is szolgáló helyreigazítás. Rövid

jegyzetben is helyesbíthettük volna a tévedéseket, de a filológiai munka az élet és az

irodalom újabb rejtett részleteit villantotta fel, s ezek a részletek teljesebbé, árnyaltabbá

tették az íróról eddig kialakult képet. A kolozsvári társadalmi környezet, az Eötvös Kollégium

és Párizs meghatározó szerepét Laczkó Géza munkásságának minden méltatója

hangsúlyozta, de mint látjuk, emellett a dunántúli dzsentricsalád életébe, múltjába nyúló

gyökerek is éltették, s a Parnak-pusztán töltött nyári vakációk is formálták jellemét és

szemléletét.

parlament.hu

Ifj. Pázmándi Dénes (A képviselőház (al)elnöke)

Ifj. Pázmándy Dénes (In: A Magyar Országgyűlés elnökei 1848-2002, 69-74. oldal)

Götz Marius: Dénes von Pázmándy der jüngere. 1816-1856. Ein Beitrag aug Geschichte des Parlamentarizmus in Ungarn (München, 1986.)

Gyüszi László: Behódolás vagy kiútkeresés. Pázmándy Dénes és Ghyczy Kálmán emlékirata (Limes, 2001. 1. szám)

Gyüszi László: A két Pázmándy Dénes (Valóság, 2001.)

Pázmándy Géza: Kossuth és Pázmándy (Budapesti Hírlap, 1898. április 8.)

Tóth Lőrinc: A két Pázmándy (Hazánk, 1884. 1. kötet. 163-185. oldal)

Gyüszi László: Behódolás vagy kiútkeresés. Pázmándy Dénes és Ghyczy Kálmán emlékirata (Limes, 2001. 1. szám)

ifjabb Pázmándy Dénes beszéde 1848 szeptember 9.én Bécsben mint az országgyűlés elnöke

Pulszky Terézia: Egy magyar hölgy emlékiratai (1850-London)

„Felséges úr! Az Erdéllyel egybeolvadt Magyarhon nevében jövünk Felséged elébe, mely a felséges uralkodó ház iránt századokon át tanúsított tántoríthatatlan hűségének érzetében méltán megkívánja, hogy az ország jogainak sértetlen megtartásában koronázott királya által támogattassék. Ferdinánd volt Felséged uralkodó házából az első, kinek Magyarország, s Leopold, kinek Erdély önkéntesen, szabad akaratából tette fejére királyi szent koronáját.

Magyarország nem fegyverrel meghódított tartomány, hanem egy oly szabad ország, melynek alkotmányos szabadságát, önállását s függetlenségét Felséged koronázási esküvel biztosító s megpecsételé. Azon törvények által, melyeket Felséged f. é. aprilhó 11-kén legfelsőbb királyi jóváhagyásával szentesített, a nemzetnek régtől fogva hőn táplált kívánatai teljesíttettek. És ezen a nemzet megnyugodva, régi hűséggel s a szabadság kölcsönözte kettőztetett erővel készen állott a több oldalról fenyegető veszélyeknek közepette Felséged trónjának fentartására.

Most Magyarország több részein pártütés van, melynek vezérei folytonosan és nyíltan azt állítják, hogy az uralkodó ház érdekében s Felséged nevében ütöttek pártot és zendültek fel a magyar nemzetnek Felséged által ismételve, törvényileg biztosított szabadsága s önállása ellen. A magyar hadsereg egyik része az ausztriai monarchia érdekében Olaszországban vérzik, s a csatatéren diadalbabérokat arat addig, míg ugyanazon sereg másik része arra izgattatott, hogy az ország törvényes kormányának az engedelmességet felmondja. Azon pártütésnek, mely Magyarország alvidékein a békés falvakat porrá égeti, ártatlan asszonyokat s gyermekeket a barbár népek szokásait túlhaladó kínzással végzi ki, mint szinte azon pártütésnek is, mely Magyarországot Horvátországból ellenséges beütéssel fenyegeti; sőt már Fiumét, a magyar kikötőt és a szlavóniai megyéket minden legkisebb ok nélkül el is foglalta – mozgató rugója nem más, mint azon reactionalis törekvés, mely magának czélul tűzte ki, Magyarország törvényes önállását és a nép szabadságát megsemmisíteni, s a Felséged dicsőült ősei s magának Felségednek koronázási esküje következtében szentesített törvényeket széttépni.

A magyar törvényhozás Felséged felszólítására a haza védelme végett már két hónappal ez előtt összegyűlt. És most kívánja e nemzet, hogy Felséged a törvényhozást, nagy munkájában, királyi méltóságának súlyával támogassa azon törekvésben, mely a haza megmentésére lévén irányozva, Felséged királyi trónjának épségben tartásával ugyanazonos. Ennek következtében a magyar nemzet nevében kérjük Felségedet:

Méltóztassék sikeresen rendelkezni, hogy az ellenség előtt jelenleg nem álló magyar hadseregek Magyarországba rögtön bevonuljanak, s a minisztérium rendelkezése szerint honvédelmi kötelességeiket vitézül és híven teljesítsék.

Parancsolja meg felséged, királyi kegyelme elvesztésének s a törvényes büntetésnek súlya alatt, hogy mindennemű hadsereg, mely Magyarországban van, a magyar törvény fenntartásának és az ország védelmének kötelességét a pártütők ellen – bár kinek nevét és zászlaját bitorolják is azok, pontosan teljesítse.

A magyar nemzetnek elhatározott szándéka közte s a horvát nemzet között fennforgó nemzetiségi s beligazgatási kérdéseket még a jelen országgyűlésen, az egyenlőség, testvériség, szabadság és közös alkotmányosság alapján megoldani és kiegyenlíteni. Horvátország jelenleg katonai zsarnokság alatt van; és ez által polgárai megakadályoztatnak törvényes kívánataiknak a magyar törvényhozás elébe juttatásában. Tegyen azért Felséged sükeres rendelkezéseket, hogy a horvát nemzet ezen zsarnokság alól felszabadítva, szabadon nyilatkozhassék. A pártütőleg elfoglalt szlavóniai megyék és Fiume pedig azonnal visszaadassanak.

A magyar nemzet nem kételkedik, hogy létezik egy reactio, mely czélul csak önhasznát tűzte ki, és hogy ezt Felséged nemcsak eltávolítani, de a büntetendőket megbüntetni is fogja.

Kívánja a magyar nemzet, méltóztassék Felségednek a Magyarország gyűlése által már felterjesztett törvényeket királyi jóváhagyásával szentesíteni; és a nemzet körébe, Budapestre azonnal lejőni; a törvényhozásnak és alkotmányos kormánynak működéseit királyi jelenlétével ön magas személyében gyámolítani és vezérleni.

Felséges úr! A magyar nemzet életének jelen perczei annyira fontosak, hogy a hű nemzetre a halogatások jelenleg legkárosabban hathatnak. Alattvalói hűséggel kérjük azért Felségedet, hogy kívánatainkat teljesíteni, különösen pedig Magyarországban haladék nélkül megjelenni annál inkább méltóztassék, minél bizonyosabb az, hogy ezen kérésünk teljesítése nélkül a bizalom megingattatván, a törvényes eszközök sikeres használatában elzsibbasztott magyar minisztérium a belbékét és rendet helyre nem állíthatja.

Felségednek gyors elhatározásától függ ezen megmérhetetlen veszélynek elhárítása. Járuljon Felséged királyi hatalmának mérlegbevetésével a haza megmentéséhez, és a magyar nemzet tántoríthatatlan hűséggel fogja támogatni Felséged trónját.”

Válaszul az uralkodó a kezében tartott papírból, akadozó stílusban a következő szöveget olvasta föl:

Eszerint: szentnek tekintve tiszteletben tartja azokat a törvényeket, az ország önállásával együtt, amelyekre felesküdött; hogyha eredeti formában nem szentesítené a legutóbb eléterjesztett, katonai seregek létesítésére és pénz megszavazására tervezett törvényjavaslatokat, annak csupán az lehet az oka, hogy azok nem válnának az ország előnyére; és hogy kényes egészségi állapotára tekintettel nem utazhat nyomban Magyarországra leghűségesebb alattvalóihoz.

Mikor az uralkodó befejezte beszédét, a küldöttség meghajolt előtte, de az éljenzés ezúttal elmaradt. A magyar nemzetet képviselő urak csendesen távoztak. Lefelé lépdelve a lépcsőn a testőrök megszólaltak: „Amint szükséges, mind visszatérünk Magyarországra.”

Csokonai Vitéz Mihály (1796) Bálint napja

Bálint napja

Apropos, bizony majd el is felejtettem,
Hogy én komáromi poétává lettem.
Az eszem-iszom közt nem is jut eszembe,
Hogy egy-két rozsdás vers van itt a zsebembe.
És az ha terhekre nem lesz az uraknak,
Szoktak-e hallgatni, mikor vígan laknak?
De a vers másként is meg nem kedvetlenít,
Sőt a lágy főből is tud csinálni zsenít.
Csak elolvasom hát; aki nem hallgatja,
Flaskót emelgethet, fogát piszkálhatja.
Addig a gavallér és dáma egymással
Karta-biankázhat szemmel s lábnyomással.
Egy íly örömnappal örömképpen bánjunk,
A mi Bálintunknak minden jót kívánjunk.
Ontsunk ezer áldást zengő tiszteletttel,
Szórjuk rá a tarka vivátot tücettel,
A vígasság minden ábrázatban űljön,
A jókedv a boros kancsókba kerűljön.
Aki haza készűl, vagy pedig szomorú,
Fejébe fonassék tövisből koszorú.
De aki másokkal örvendezve múlat,
Firól fira szálljon benne az indúlat,
Hogy unokái is mondhassák, ha megholt:
Az én jámbor apám víg szívű ember volt.
Habzó glázlikat ki kell innni salvéval,
Ha megárt öntsük le fekete kávéval.
Egyszóval a kedvet ki-ki úgy megcsapja,
Amint azt mindentől várja Bálint napja.

*

De meg csak azt mondom, hogy igyunk, vígadjunk,
A borból holnapra egy cseppet se hagyjunk.
De most már jó volna azt is említeni,
Hogy Bálintot miként kelljen köszönteni.
Kezdjük hát: Élj, Bálint, sokáig, sokáig,
A szőlőt plántáló Noénak napjáig,
Annyi napig, ahány kövekkel kirakják
A vármegye-utcát, ha ugyan kirakják.
Úgy kerűlje a kár, bánat házad táját
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hogy abba a vígság örök fészket rakjon,
Melybe bonthatatlan nyúgodalom lakjon.
Az egészség, áldás öszvefont karokkal
Táncoljon pitvarod környékén azokkal.
Nemzetes kapitány és vitéz prókátor,
Itthon nagytanácsú, kívűl erős, bátor,
Ki egyszerre viselsz Verbőczit s lódingot,
Vedd kedvesen tőlem e szál rozmaringot.
Ezt általam Vénus teneked kűldeti,
Te pedig add annak, ki érdemelheti.
Hazádnak szolgáltál ekkoráig sokat,
Illő hát kedvedre élni a napokat.
De tudod, hogy sem más, sem Verbőczi nem ád
Megelégíthető vígságokat reád.
Utóljára is csak Cithere fog lenni,
Kinek karjai közt meg tudjál pihenni.
Pihenj is meg végre, mert megérdemletted,
Hymen hűs szárnyakkal lebegjen feletted.
Úgy sem bírsz már önnön szíved birtokával,
Kerítsd haza hát azt nemes rablójával,^[1]
Hogy mennél hamarabb fiaid legyenek,
Kikből szolgabírák s majorok teljenek.
Végre, ha elvégzed főldi vitézséged,
S invalidus fővel a sír befog téged,
A feltámadási insurrectióval
Mennyei kvártélyba szállj trombitaszóval.
Te pedig, szent Ivo, prókátorok szente,
Kit tisztel sok apró kard és rövid mente,
Tegyél ma druszáddá bennünket s légy velünk,
Velünk, kik ma néked ünnepet szentelünk.
Többször is ejts ilyen kedvre recidivát,
Most pedig kiáltsuk: vivát Bálint, vivát.

^[1] Pázmándy Terézia
(http://mek.oszk.hu/00600/00636/html/vs179603.htm#14)

Vizit Fehérvárott

Reggel a hóesésben nekivágtunk a nagy útnak öcsémmel, eleget téve a meghívásnak Székesfehérvárra.

Varjú Mihály megyei főjegyző Úr szívélyesen fogadott. A bemutatkozás után hamar rátértünk a lényegre, a Than Mór festette képre. Megtudtuk házigazdánktól. hogy a kép '47-ig díszítette a megyeháza nagytermét. Akkor aztán az új rendszer eltávolított minden előzményt -mint osztályidegen jelképet és emléket. A főispánokat ábrázoló képek egy levéltári padlásra kerültek, ahol az idő bizony kikezdte az értékes alkotásokat. A Rákosi, majd a Kádár korszakban legfeljebb azt ellenőrizték néha, hogy a képek még megvannak-e, de az állapotukkal sokat nem törődtek.

A rendszerváltás után kerültek elő újra a festmények. Ekkor a megye saját költségén restauráltatta azokat és szép sorban mind visszakerült a díszterem falára -méltó környezetbe. Nem számoltam össze de 10-12 nagyméretű portré látható a terem falain.

Ne szaladjunk előre, mert az épület is megér néhány szót. Az 1807-1812 között épült klasszicista stílusú megyeháza homlokzati terveit Pollack Mihály készítette. Az építkezésnél felhasználták a középkori várfal déli bástyájának köveit. Az első emeleti előtérben kőtáblára vésve olvasható Fejér vármegye alispánjainak és főispánjainak névsora. A török időket követően történelmi családok tagjai, a gróf Esterházy, a gróf Nádasdy, az Ürményi, a gróf Zichy és a gróf Cziráky (és Pázmándy -pgr*) család tagjai töltötték be a magas tisztségeket.

Az egykori alispáni hivatal díszteremből nyíló ajtaja felett látható Székesfehérvár régi-új címere, mely a Szent Korona felajánlását ábrázolja. (Tudni illik, István Szent királyunk uralkodása végén -trónörökös nem lévén, a koronát és vele országát Szűz Mária kegyelmébe ajánlotta.)

A megyeháza második emeletén található a III. Béla lovagrend lovagterem: Címerek, pajzsok, zászlók és lovagi relikviák láthatók a folyosóterem falain. ( itt bővebb információ található a lovagrendről: http://www.belarex.hu/)

Az első emeleten, a díszterem melletti fal előtt áll egy tablóban a Sólyi adománylevél hiteles másolata.

Szent István király 1009-ben Sólyban adott ki adománylevelet Szent Mihály veszprémi egyházának, s királyi okiratban említik Fehérvárt, Kolont, Veszprémet és Visegrádot, illetőleg a megyéiket, Fejért, Pestet, Veszprémet és Zalát. (hivatkozás)

A képekről, tablókról és más kiállított tárgyakról sok érdekes információt tudhattunk meg Varjú Mihály Úrtól.   Természetesen szóba került az is, hogy milyen családi kapcsolatban állunk idős Pázmándy Dénessel és hogy honnan indult a mára kutatássá érett érdeklődés. Öcsém táskájából előkerült egy igencsak tekintélyes méretű tekercs a családfával.

A beszélgetés egyezséggel ért véget. Megígértük, hogy amennyiben összegyűlik kellő információ, és azt megjeleníthető módon összeszerkesztettük, a végeredmény egy példányát eljuttatjuk a Fejér megyei levéltárhoz is.

Jelenleg -a kutatás elején összegyűlt anyagok itt olvashatók, de szándékunkban áll a fellelhető információk alapján családunk történetét szerkesztett formában is elérhetővé tenni. Hogy ez milyen formában valósul meg, arról e percben még nincs értelme gondolkodni.

Varjú Mihály főjegyző Úrnak és rengeteg más segítőnknek ezúton is köszönjük a támogatását!

A készített képek hamarosan elérhetők lesznek.

Utazás Székesfehérvárra

Idős Pázmándy Dénesről Than Mór készített festményt 1850(?)ben. A képet a Fejér megyei közgyűlés épületének címer termében állították ki több főispáni portréval együtt.

Dr Varjú Mihály főjegyző, megkeresésünkre látogatásra invitált, ahol a képet megnézhetjük és arról fotókat készíthetünk. A látogatás időpontja 2010. január 18. 09 óra.

Családi szálak, anyagok Nyitrán?

Nemrég levelet küldtem a Komárom Esztergom megyei levéltár igazgatójának, aki kérdésemre az alábbi levéllel válaszolt:

Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára

Esztergom, Vörösmarty u. 7. Postacím: Esztergom, 2501. Pf. 51.

Telefon/fax: (33) 500-405, e-mail: kemarchiv@mail.iif.hu

___________________________________________________________________________

Tárgy:Pázmándy család              Hiv.sz.:

Ügyintézőnk: Fehérné              Ügyintézőjük:

Iktatószám:5/2010              Melléklet:

Pázmándy Róbert

Tisztelt Pázmándy Róbert Úr!

Megkeresésére válaszolva tájékoztatjuk, hogy a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltárában a Pázmándy család címeres nemesi adománylevele nem található.

Levéltárunkban a családdal kapcsolatos anyag az 1827-1890 közötti időszakot öleli fel és jórészt a kömlődi tagosítással foglalkozik. A Libri Regii Királyi Könyvek 1527-1918 című DVD-ROM kiadványban szerepel Pázmándy Pál Komárom vármegye táblabírájának nemesi címer adományozása, de az 1800. október 30-án kelt Bécsben.

Tájékoztatjuk továbbá, hogy a Komárom vármegyei anyag a szlovákiai Nyitrai Állami Levéltárban Nyitraivánkán található, kérésével forduljon hozzájuk. (Novozámocká 273 Ivánka pri Nitre 951 12) e-mail címük:archiv@sanr.vs.sk

Esztergom, 2010-01-12

Tisztelettel

Csombor Erzsébet

Levéltár-igazgató

A kapcsolatfelvételek

Írtam, hogy levelezésbe kezdtem a Komárom Esztergom  megyei levéltárral, a Fejér megyei főjegyzővel és a megyei levéltár igazgatójával, valamint a pannonhalmi bencés főapátsággal.

Pannonhalma azért érdekes, mert a Lónyay herceg és felesége Stefánia, a második világháború idején az apátságra bízta vagyonát. Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy örökül hagyták rá, vagy megőrzésre adták át. A herceg édesanyja Pázmándy Vilma, így e család vagyona egy része felett is rendelkez(het)tek, így a pannonhalmi kincstár őriz(het) Pázmándy kincseket is.

A válaszklevélben elérhetőségeket kaptam. A Főapátsági Gyűjtemények igazgatójához és a Főapátsági Levéltár helyettes igazgatójához. A munka folyik tovább.

Válaszlevelet kaptam a Fejér megyei Levéltár igazgatójától is, melyből kiderül, hogy Than Mór festménye az idős Pázmándy Dénesről, a megyei közgyűlés épületének nagytermében látható. Alkalom adtán szeretném megnézni, ha lehet le is fényképezni.

Andrássy út 46 és egy anekdóta máshonnan

Ferenc öcsén fáradhatatlan munkája nyomán egyre másra gyűlnek érdekességek.

1885-ben, az Andrássy út 46. számú ház Pázmándy Dénes tulajdona volt, számára tervezte Feszty Adolf... Ezt a házat majd még megnézem... (Ma a 46. szám az Oktogontól egy sarokkal a Deák tér felé, a Jókai tér sarkán van)
(http://www.tankonyvtar.hu/historia-2002-056/historia-2002-056-081013-7)

És akkor az anekdóta: (http://www.itk.iti.mta.hu/megjelent/2001-34/gyuszi.pdf)

Mulatós ősökről azonban tudnak a ma élő leszármazottak is. Hallottam egy anekdotát,
amely szerint az egyik kömlődi uraság egy alkalommal féktelen mulatozás közben a
muzsikus cigányt felmászatta a fára, hogy ott muzsikáljon, s közben a cselédeknek megparancsolta,
hogy vágják ki a fát.

Anekdota Stefánia főhercegnőről, a Pázmándy vagyonról és Belga Kongóról

Előljáróban egy kis lexikon

Habsburg–Lotaringiai Rudolf koronaherceg (Kronprinz Rudolf Franz Karl Joseph von Österreich-Ungarn) (Laxenburg, 1858. augusztus 21. – Mayerling, 1889. január 30.) osztrák főherceg, magyar és cseh királyi herceg I. Ferenc József és Erzsébet királyné fia, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse. Tisztázatlan körülmények között halt meg a mayerlingi vadászkastélyban szeretőjével(?), Maria von Vetserával együtt.

Felesége Stefánia belga királyi hercegnő Stephanie Clotilde Luise Hermine Marie Charlotte van België, (Laeken, Brüsszel mellett), 1864. május 21. – Pannonhalma, 1945. augusztus 23.), a Szász–Coburg–Gothai-házból származó belga királyi hercegnő, osztrák-magyar koronahercegné, Rudolf koronahercegnek, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének özvegye. Később Lónyay Elemér magyar gróf (később herceg) felesége (Stephanie Fürstin von Lónyay).

Miután Rudolfot mayerlingen megöngyilkolták, az egyedül maradt Stefánia megismerkedett Nagylónyai és Vásárosnaményi Lónyay Elemér magyar gróffal (1863–1946). Egymásba szerettek. 1900. március 22-én, tizenegy évi özvegység után a Trieszt melletti Miramare-kastélyban Stefánia feleségül ment Lónyay grófhoz.

Ehhez le kellett mondania osztrák főhercegnéi rangjáról és címéről. Ez a lépés végleges szakításhoz vezetett apjával, II. Lipót belga királlyal. Stefánia életében azonban boldog időszak kezdődött ezzel a házassággal, amelyet soha nem kellett megbánnia.

A házaspár a Magyar Királysághoz tartozó Oroszvárra, a Lónyay-kastélyba költözött. A helység a Duna déli partján fekszik, 1947-ben Rusovce néven Szlovákiához került, ma Pozsony elővárosa. A nyarakat a Sárospatakhoz közeli Bodrogolaszi Lónyay-kastélyban töltötték. Stefánia szerette a természetet, a kastélyparkokban sok kertet és virágültetvényt telepített. Vadászatokat is rendeztek, és gyakran vendégeskedett náluk a trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg, feleségével, Hohenberg Zsófia hercegnővel. Zsófia, akinek a főherceggel rangon alul kötött házasság miatt a bécsi udvarban sok megaláztatást és mellőzöttséget kellett elviselnie, a Lónyay-birtokon mindig szívesen látott vendég volt.

Eddig a tudástár, köszönet a Wikipédia szerkesztőinek!

Ami a legendát illeti, az a házasság hátterének megteremtéséről szól. Az köztudott, hogy Stefánia főhercegné lemondott rangjáról, de még így is a Belga választófejedelem, későbbi király lánya. Ahhoz, hogy Lónyay hozzámehessen, ranga kellett hozni, így kapott kényszerűségből hercegi rangot. Azomban ez nem volt ingyen.

A Lónyay herceg édesanyaj Pázmándy Vilma. A Pázmándy család vagyonának nagyobbik része e házasság révén a Lonyayak birtokába került. Ebből a vagyonból fedezték később a rangbahozást. A vagyon nagyobb része a Belga királyhoz került, aki a jelentős összegből afrikai birtokot vásárolt a Kongó medencében található területet. Megalapította a Kongói Szabadállmot, ebből lett Belga kongó, amit ma Zaire néven ismerünk.

Hogy a Pázmándy vagyon hogyan és milyen úton vándorolt, arra nézvést nem áll rendelkezésemre adat, de az biztos, hogy Elemér csak 1917 február 09én kapott hercegi címet IV.Károlytól.

Az is biztos, hogy a Kongó medence területe 1885ben -négy évvel Rudolf főherceg halála előtt került II.Lipót magántulajdonába a berlini konferencia döntése alapján, így alakult meg a Kongói Szabad állam. (Ez a tény azt biztosan kizárja, hogy a Pázmándy vagyonból vette volna) A kegyetlenségek nyomán 1908ban a terület tulajdonjoga átkerült a Belga állam kezébe, mint gyarmat, Belga Kongó néven.

Jókai Mór -Cigánybáró és egy családi anekdóta

A műről kiváló összefoglalót találhatunk a Wikikönyvek között (http://hu.wikibooks.org/wiki/Olvasónapló/A_Cigánybáró).

A történet végén Barinkay, miután megszerezte a kincset, megvívta a harcait, visszautasítja a bárói címet. Nem mellesleg itt is felbukkan a török lány -Szaffi, az utolsó temesi basa lánya. Az előbbiről egy családi anekdóta jut eszembe.

A szájhagyomány szerint az idősebb Pázmándy Dénesnek, mint fejér megye egykori főispánja, a bécsi udvar felajánlotta a grófi címet. Ezt azzal utasította vissza (állítólag), hogy elég gazdag anélkül is. Valószínű, hogy nem kívánt további politikai szerepet válalni és lojalitást mutatni béccsel szemben. A szabadságharc után megtörve, a politikától visszavonultan élt családja körében.

Abba azért érdekes belegondolni, hogy mi lett volna ha...

Jókai Mór: Névtelen vár

Az Aranyember és a Cigánybáró története mellett egy újabb irodalmi alkotást találtam, melyről feltételezhető, hogy más nemes családok között az én őseim története is szerepet játszhatott a cselekményben.

A névtelen vár: A romantikus történet a napóleoni időkben játszódik Magyarországon, a Fertő-tó környékén. Itt rejtegeti Vavel gróf a francia trónörökösnőt a forradalom és Napóleon elől. A nyomukba küldött kémnő, Katalin beleszeret a grófba, holott meg kellene szereznie tőle az álruhás királylányt. Napóleon seregei Magyarországra érkeznek, a gróf hadba száll ellenük a magyar nemesekkel, és Marie-t gyanútlanul Karolinra bízza.

"...Azok a „bolgárföldi atrocitásokhoz” hasonló rémtettek, amelyekre Jókai céloz Horvát István Naplójának az ilyen részleteire vonatkozhatnak: „Beszélik egyebeken kívül a francia seregnek a fehérszemélyeken elkövetett erőszakoskodását, s nevezett szerént azt is hallották, hogy Pázmándi Dienesnét Kömlődön egészen a halálig fertőztették volna Komárom vármegyében… Ha igazán megtörtént rajta, szívemből sajnálom. Ilyenekre vetemedni az ellenségnek undokság, de vajjon jobbak-e a mi katonáink külső országban?” (I. m. júl. 1.; II. k. 8.) ..."
(http://mek.niif.hu/05600/05662/html/jokaim_nevtelen0014.html)

Nekem ebből a történetből csak Hany Istók alakja rémlett gyerekkoromból. Ezt is nagymamámtól hallottam, aki mellesleg a hanságtól nem messze, Csornán született és élte fiatal korát.

Gárdonyi Béla - Tamás könyve /részlet/

Kömlőd: Erzsi néni és a szemüvegek

Ilyen útravalóval érkezik Tamás Kömlődre. A kis Komárom megyei falu közepén áll Pázmándy Dénes kastélynak nevezett egykori udvarháza, amely 1954 óta bentlakásos foglalkoztató iskola. A pedagógusok többsége helyben lakik, néhányan Tatabányáról járnak ki, a kisegítők, nevelők valamennyien helybeliek.

Tamásnak az itt eltöltött esztendeiből egy a foglalkoztató iskolára előkészítő tanév, aztán még két évet járt ide a fiú. Felütve a Fejlődési lap-ot (amelynek címoldalán egy kézzel írt megjegyzés olvasható: "Szülők szeretettel vették körül, sokat foglalkoztak vele"), azt látjuk, hogy az 1980/81-es tanév eleji kömlődi minősítés nagyjából megfelel az utolsó kőszeginek. A következő évek feljegyzéseinek középpontjában három kérdés áll: a beszéd, a mozgás, (a "túlmozgásosság") és az önellátás. Idézzük fel az első osztályban tanév elején és végén készült jellemzéseket a gyógypedagógus megfelelő szempontjai szerint!

(http://www.mek.oszk.hu/02000/02014/02014.htm)

Az Aranyember újra

Rab Gusztáv Timár Mihály nyomai a komáromi köveken c. riportjában (Világ 1925. jan. 18.) a következőket olvassuk:

„A kömlődi Pázmándy család birtokában van egy kopott olajfestmény, amely egy török nőt ábrázol és állítólag ez a nő – Timéa. Törökös menyasszonyi ruhát visel és csillogó diadém övezi homlokát.” Ugyancsak Rab Gusztáv idézi egy későbbi cikkében (Az Aranyembernél. Pesti Napló 1930. ápr. 20.) Baranyay József komáromi múzeumi őr alábbi nyilatkozatát: „Azt hiszem, nemsokára teljes lesz az Aranyember-gyűjteményünk. Megkapjuk Kömlődről az Aranyember szeretőjének, a szép török nőnek a fátyolát. Török női fátyol ez, amelyet az Aranyember hagyatékában, valamelyik szekrényben találtak a rokonok. Onnan hozta magával délről, a Senki szigetéről. Rejtett, másik életének egyetlen emlékét.” A fátyolt állítólag Domonkos Sándor egyik unokája, Győrffy Imréné őrizte meg. (Aligha kell hosszabban fejtegetnünk, hogy az idézett cikkekből kibontakozó legenda csak Timéa és Noémi alakjának és regénybeli szerepének kontaminálása révén születhetett meg.)

(http://vmek.oszk.hu/05500/05571/html/jokai-arany0802/jokai-arany0802.html)

Levéltár

A Magyarországi Közlevéltárak iratgyarapodása

2008ban

Készült a Magyar Országos Levéltárban a közlevéltárak adatszolgáltatása alapján.

Összeállította Lakatos János

Számítógépes szövegszerkesztés Vetró Ferencné

Budapest 2009

III. Családi iratok és gyűjtemények főosztálya

(Budapest I. Bécsi kapu tér 2-4)

sorszám	levéltári jelzet	levéltári anyag
		megnevezés	évkör	terjedelem (ifm)
11.	P 902.	Pázmándy család iratai	(1638) 1848-1936	0,01
42.	R 64. 1. tétel	Pázmándy Balázs címeres nemeslevele III. Ferdinánd királytól, Bécs	1638.06.28	0,01
102.	V 13. 1.t	Pázmándy család pecsétnyomója	19. sz	1 db pecsétnyomó

Gasztony -megint (gasztony.hu)

Szentgotthárd és Körmend között szinte pontosan középen terül el Gasztony: ott, ahol a Rába s fölötte (vagyis tőle északra) a Lám (Lahm) patak nagyjából nyugat-kelet irányban folyik. (A patakot - önkéntes magyarosítással Lány pataknak is mondja népünk.)

A hegyeknek vagy inkább domboknak sora, mely még az Alpok nyúlványainak vehető, itt már alacsonyabb, mint Szentgotthárd vidékén, és tágasabb völgynek enged helyet.

Az idegennek, aki kelet felől érkezik, első érzése, hogy itt élesebb, tisztább, üdébb a levegő, általában kissé hűvösebb is, zöldebb a fű még szárazabb hetekben is. Feltűnően sok a fenyőfa, jól érzi magát a ciprus, az örökzöld a kertekben és utakon is. Hatalmas növésű és szép, dúskoronájú tölgyeket vagy cserfákat is lehet még látni a legelőin.

Gasztony határának három folyóvíze van: a Rábán és a Lám-patakkon kívül (amelyet régi írások csak Pathaknak neveznek), meg kell említeni még a kis Vörös vízet is. A Rába, Szentgotthárdtól Győrig nagy karajban hömpölyög, míg a Dunát el nem éri; medrét gyakran változtatta, olykor vizének megdagadó bőségével, olykor kapzsi emberek manipulációja folytán is. A Lám patak még osztrák területen ered, onnan hozta nevét is. Gasztony táján szinte párhuzamosan halad a Rábával, míg aztán egyet északnak kanyarodva Csákány túl a Rábába torkollik. Ennek a kis pataknak tájéka legeltetésre és andalgásra egyaránt alkalmas, fában, bokorban dús és változatos berek, egyik-másik pontján fürödni is lehet benne. Hogy néha meg is tud vadulni, hogy a villám könnyebben vág be a közelében, mint máshol: arról még lesz szó. Egy jól megépített, kikövezett árok viszi a felgyülemlő vizeket a Lámba, esős időszakokban elég szilaj hömpölygéssel.

Állóvízzel is dicsekedhet Gasztony vidéke. Nem ugyan az országút közelében a kis szurdok végén bűzlő tócsára gondolunk: ez csak 1936-ban keletkezett, mikor a készülő műúthoz homok kellett. De van ezen kívül a nevét megérdemlő Feneketlentó, a fehértavi rózsákat termelő - tulajdonosokról elnevezett Sáli tó és Varjú tó. - A "Sáros tó" ma már inkább sár, mint tó (Piller Dezső följegyzés szerint a Sáros tó állítólag úgy keletkezett, hogy a földet a Gyöpszernek ama részéről ásták ki a templom építéséhez.)

A Gasztony völgyét szegélyező erdőkben jól díszlik a fenyő, cser, tölgy, stb. A határsáv óta őz ritkán mutatkozik, vaddisznó annál inkább, a nyulak szinte teljesen kipusztultak. A 8-as országút, az 1936-ban épült műút szinte nyílegyenesen fut a rátóti vasútállomás felől Csákánydoroszló felé. Belőle ágazik ki s alatta kígyózik a régi országút, Gasztony Fő utcája, amelyet talán még a rómaiak alapoztak. Ez a Fő út egy régi rozzant kőkeresztnél szakad ki az országútból, s attól hol távolodva, hol közeledve, nagy kanyarok után érkezik vissza egy kis összekötő úthoz. A Fő út hossza az első háztól a majorig jó két km lehet. A század elején készült képek tanúsítják, hogy akkor a Pázmándy kastéllyal s a vele szemben álló templommal és iskolával kezdődött - vagy ha úgy vesszük - végződött a falu. Ezek vonalától az állomás felé nem volt más, csak a temető.

A falu főutcája, a régi országút természetesen sokat vesztett kocsiforgalmából: a postaút megépülése óta elég csendes lett. Betonjárdákat itt nem csináltak, a kocsiutat nemrég aszfaltozták. A Fő úton épültek a régi udvarházak, kúriák, a Pázmándy, Boros, Hertelendy-házak, a templom mellett volt a tiszttartó-ház. Mivel ezek körül nagyobb kertek terültek el, a házak aránylag hígabban következnek egymás után, mint a falu más részein. Már mutatóban is alig maradt valami az ódon, skanzenbe kívánkozó házikók közül. Hagy egy emberöltővel ezelőtt Piller tanító még azt írhatta, hogy a falu házainak háromnegyed része zsúppal fedett tömésház, ma az ellenkezője igaz, sőt a házak itt kb. 90 százalékban újonnan épültek, a legújabbak összkomfortoso. Házak előtti előkertek néhol igen nagyterjedelműek és tele vannak kerti virágokkal. Sok ház kertben magas póznákon és hevedereken futnak fel a szőlőindák.

Ha a vasútállomás felől közeledünk, balkéz felől a következő utcák ágaznak ki a fő útból: Először egy névtelen kis utca, jóformán szurdok a Pázmándy-kerten innen. A régi Boros kúria helyén épült ikerházon túl a Szűk utca fut észak felé. Nevét megérdemli. A következőt Kuruc utcának nevezték el - nem tudni miért; azt a kis utcát, amely keresztezi, ugyanezen a néven ismerik. (Kurucz nevű család valaha otthonos volt Gasztonyban. A vasszentmihályi pléb.halottas könyvében van följegyezve, hogy 1806. április 18-án meghalt Kurucz János. - A Varju - vagy népiesen Vari -család már az 1600-as évek elején élt itt, mint látni fogjuk.)

A Fő utcától jobbra már több út ágazik el. Valamikor grófi birtok terült el erre. Már az iskola bővítéséhez is belőle kellett kisajátítani egy kis telket. Az első világháború után minden nagybirtokosnak a birtoka arányában le kellett adnia bizonyos területet házhelyek számára. Ekkor kezdtek épülni azok a házak, amelyek a Lám-patak berkeiig húzódó Templom utcán és rá a merőleges Hősök utján épültek. Érdekes, hogy az első házakat a 20-as években még a régi minta szerint építgették: oszlopos gádorral, mely végigfut a ház udvari frontján s középen rendesen három boltozatos nyílással - két ablakkal s középen ajtóval - néz az udvarra.

A Fő úttól jobbra terül el az ún. Gyöpszer, a Fő útról két helyen is le lehet futni rá. Régies házikói, melyek valaha szinte egymás hegyén-hátán épültek, már eltünedeztek. A tejcsarnok ósdi, nedves épületét, a bolt és italbolt, a tűzoltószertár és orvosi rendelő modern épületeit elhagyva hamarosan következik az Ószeg. Az aszfalt ide már nem kíséri le az utast, éppúgy, mint a Gyöpszerre sem . A nagyon közeli Lám habjai az itteni házakat is fenyegetik, bár mondják, hogy a patak szintjei az utóbbi években - talán messzi szabályozások miatt - már majd egy méterrel alacsonyabb a réginél.

Az Ószeg táján hatalmas S betűt ír le az út, melyet halálkanyarnak is neveznek. Az út elfordult, keletnek tartó ágára három utca is fut merőlegesen. Az egyik a csendes, keskeny, árnyas Varjú utca, mely nevét nyilván az ott lakó sok Varjú családtól kapta. Utána következik a vele csaknem párhuzamos Bosnyák utca. Szép, szabályos, egyenes út, egyik felén betonjárdával. Az ember arra gondolna, hogy utcanév emlékeztető lenne a bosnyák háborúra, viszont azt mondják, hogy az első házak már a bosnyák háború előtt épültek. - Ezen az utcán túl következik egy széles, jól megtervezett, egyenes út, amelynek a fő úttól jobbra levő részét Szabadság, a balra esőt pedig Petőfi útnak nevezik.

Aki a műúton tart Csákány felé, már szinte külön falunak vélné a még Gasztonyhoz tartozó majort. Itt állt Batthyány Iván gróf kastélya, amelynek ma már romjai sem látszanak. Megmaradt azonban jó néhány melléképület. A tsz sok szép hatalmas épülettel gazdagította a majort, de erről más helyen még bőven lesz szó. Gasztony lakosainak száma az 1970 évi népszámlálás adatai szerint: 750. Ezt - mint látni fogjuk - szinte átlagnak is vehetjük a különböző évek ingadozásai szerint.

A falu lakossága színmagyar, mindig is az volt. A nevek tanúsága szerint már évszázadok óta be-beszivárogtak a szomszéd német- és vend ajkú lakosságból, de azok csakhamar beleolvadtak a magyarságba. A mai családnevek kb. egy negyede vagy szinte egy harmada német vagy szláv.

A falu lakossága katolikus - a szónak legalább is tágabb értelmében, kb. 1 százaléka "másvallású".

Adjuk hozzá, amit a falunkkal rokonszenvező Vakarcs Kálmán ír: "A gasztonyiak vallásosak, értelmesek, szorgalmasak, őszinték, szótartók és sok más ősi magyar vonást is megőriztek." (Lásd: Vakarcs Kálmán: A Szentgotthárd-Muraszombati járás ismertetése. Szombathely, 1939.)

Gasztony házait s a közbe eső üres telkeket is nemrég számozták, s eljutottak a 265-ik számig. Néhány ház üresen áll.

Gasztonyhoz 1900-ban 2410 k.hold tartozott. Azóta határa kisebb lett, mert a vasútállomás, a "gépállomás", a tyúkfarm épületeit, melyek eredetileg Gasztony telkén épültek, a szomszéd Rátótra írták át.

Gasztony nevét legtermészetesebben a Gaszton keresztnévből származtathatjuk.

Elterjedt név volt ez a középkorban: a német ajkú országokban s a franciáknál ma is az, de Magyarországon sem egészen ismeretlen (v.ö; Gaál Gaszton politikus nevével). A név - írja róla Ladó János, Magyar utónevek c. művében - germán eredetű, a flamand Vadastus név változatának a Vaast, Waast névnek önállósult becézője. Végső jelentése bizonytalan.

Nem okoz nehézséget, hogy Gasztonyt régebben Gozton (1375), Gozthon (1436) formában írták. Régebben, amikor még így beszélt a magyar: "Volék sirolm tudotlon?", és későbben is, amikor még az anyakönyvekben Rábo-szentmihályt, Toródfát, Moráczot, Oloszkát írtak. Valaha zártabb magánhangzókkal beszélt a magyar. Pár évszázada már Rába, Taródfa, Marácz lett az említett helynevekből, s ekkor a nyelv alakulásának, fejlődésének törvényei szerint már Gasztonyt írtak.

Hogy az n betű ny-nyé " palatizálódott", szintén megszokott jelenség: így járt Pozsony, Mosony, Sótony és sok hasonló helynév.

A Vas megyei helységnevek szószármaztatásával Palkó István foglalkozik tudományosan, s ő is a Gaszton keresztnévre viszi vissza falunk nevét.

A névnek a 12. század elején különös népszerűséget adhatott az a nevezetes Gaston nevű francia nemes, aki a Szent Antal ispotályos testvérek társulatát alapította 1095-ben, hálából, amiért fia Guerin a Szent Antal tüze néven ismert bőrbajból egy kegyhelyen hirtelen kigyógyult. Apa és fia ettől fogva minden vagyonukat erre a szent célra fordították. A testvérület tagjai fekete ruhát hordtak, mellükön világoskék "T" (Szent Antal-kereszt) jellel. Volt idő, amikor a társulat - később már kanonokrend - tagjai a Vatikán, a pápai udvar betegápolását is ellátták.

A mai hírközlési eszközök korában talán azt hihetnők, hogy az ilyen események híre megrekedt saját hazájukban. Tévedés. Bizony hamar szárnyra keltek az ilyen kissé romantikus színezetű események, s nem kell csodálkozni rajta, hogy csakhamar bejárták az egész keresztény világot, és már a kora középkorban akadtak nálunk is Gaszton nevű férfiak. Baán az ősi magyar személynevek között megemlékezik Goszthan, Goztan névről is. (Palkó István szíves közlése. Baán, Ősi magyar személynevek, Bp. 1944. 51. old. alapján.)

Azon sem kell megütköznünk, hogy ugyanazt a nevet többféleképpen írták le, talán még akkor is, ha egyképp ejtették ki. A magyar nyelvnek sokkal több hangzója van, mint a latinnak, a magyar, a, ő, ü, cs, k, s, ny, ty, hangzókra nem volt könnyű megtalálni a a megfelelő latin betűt. Jóformán ahány kancellária volt, annyiféleképpen igyekeztek megfelelni a nem könnyű feladatnak. Ez különösen szembetűnő a Gasztonnyal mindig együtt emlegetett, vele szomszédos Kövesszarv esetében, amit írnak Kueszoru alakban (1271), Kweszarmnak (1375), Keueszormnak (1454), Kweszarwnak (1455). (V.ö. Csánki Dezső, Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában, VII. köt. 751. old.)

Az az ember, akiről ezt a kicsinyke Gasztonyt elnevezték, bizonyára kivált valamivel a többi közül. Talán a határőrök feje, talán valami kiváló vezéregyéniség volt. Csak azt ne gondoljuk, hogy földesúr lett volna. Itt a gyepű-szélen a földek mind a király birtokát képezték, míg azokat el nem adományozta egy hősének, aki valami csatában kitüntette magát. Épp ez a körülmény adott módot a királynak arra, hogy nemesi birtokkal jutalmazhassa meg kiemelkedő vitézeit. De erről még lesz szó.

Érdemes itt még megjegyezni, hogy a szomszéd falvak német ajkú lakói Gastingnak vagy Gaustingnak nevezik a mi kis magyar községünket.

Rácszentmiklós, a Pázmándy kastély utóélete -Cikk 2

Nem tudott többet adni, kevesebbet kapni

Bizonyossá vált számomra, hogy egy szürrealista álomba csöppentem. Egy kastély szalonjában kávézunk, ismerősömről kiderült, hogy ő a tulajdonos, egyik napról a másikra örökölt egy kastélyt.

---

 nyomtatás |  Küldés e-mailben | A+ | A-

---

Nagy kovácsoltvas kapu előtt állunk. A kapun a korábbi birtokosok Pázmándy-Petheő-Lyka-Brauch címere, mellette egy újabb tábla: Lieszkovszky Vladimír. A gondozott park kavicsos útján kocsival megyünk a korinthoszi oszlopokon nyugvó timpanon alá. Járjuk a szobákat, egyiket a másik után, miközben megelevenedik a múlt. Emlékekben az 1820-as évekig megyünk vissza, amikor a Pázmándyak a kastélyt építették. Hallgatom az ősi birtokos legendáját, aki a 48-as szabadságharcban huszártisztként vett részt. A kastély később az alsószatai Petheő család tulajdonába került, őket követte Lyka István, majd 1933-ban az újabb tulajdonos Brauch Károly, egy nemzetközi részvénytársaság vezérigazgatója és a Szentsír Lovagrend tagja. A második világháború súlyosan megrongálta az épületet, a Lenin téesz javíttatta ki néhány helyiségét, majd a tudományos akadémia vásárolta meg vendégháznak: Fidel Castro és Koszigin is aludt falai között.

A rendszerváltozás után az Amerikából hazatelepülő Lieszkovszky Vladimír lett új tulajdonosa. A stanfordi egyetem professzora, orvostudományi törvényszéki szakértő, az IBM és a Stanford Research Institute fizikusa, az amerikai hadsereg altábornagya, a Szuverén Máltai Lovagrend és a Vitézi Rend tagja. Felsorolni is sok gazdag élete megállóit. Fényképek, feljegyzések, könyvek mindenütt. Mintha megállt volna az idő. Mintha a ház ura várna ránk valahol. Minden érintetlen, semmi nem változott, amióta három évvel ezelőtt elment. Félig használt fogkrémes tubus a fürdőszobában, szárítón maradt pulóvere, félig olvasott könyve félre téve. S fényképe a pianínón: bizonyosságot áraszt szuggesztív tekintete, kétséget idézve bennem, hogy már találkoztunk valahol.

Tragikus sorsa felemelő. Nemrég megjelent könyvét lapozgatom, végakarata szerint édesanyja 1943-ban írt naplóját és emlékiratainak töredékét adta ki barátja és máltai rendtársa, Legeza László. Ebből ismerem meg Vladimír gyermekkor nélküli életét, családja szétszóratását a második világháború idején. Szülei és testvére Éva, 1944. szeptemberében menekültek el a háború elől. Kétéves franciaországi hadifogságából hazatérve tudta meg Vladimír, hogy apjának lábát szétlőtték, amputálni kellett, egy klagenfurti katonai kórházban maradt. Kilenc hónapos terhes nővérét pedig Salzburgban temette maga alá egy fal bombatámadás idején. A sors azonban még ennél is keményebb megpróbáltatásokat tartogatott neki. Huszonhárom évesen a Ludovika tüzérhadnagyaként került a váci fogházba a rákosi rendszer idején, és kapott 10 évi börtönt kémkedés és hazaárulás vádjával. Megalkuvás nélkül tűrte a huszonöt hónapos magánzárkát, a gúzsbakötést. Erőt merített imáiból akkor is, amikor eszméletvesztésig verték. Naplójában többször leírta: kibírtam, mert Isten velem volt.

A szabadságharc leverése után, 1956. december 5-én hagyta el Sopronnál az országot. Megkereste apját, majd együtt utaztak Stanfordba. Kemény munka és semmi más - ez volt mottója. Hadászat és agykutatás, nemzetközileg elismert, kormánykörökben forgó szakember vált belőle. Azt gondolhatnánk, a sors kárpótolta mindazért, amit korábban elvett tőle. Családja azonban nem tartott ki mellette szünet nélküli munkájában, minden keresetét szülei támogatására és öt gyermeke taníttatására fordította. A Rice és Harvard egyetem ösztöndíjai elvitték minden megtakarított pénzét. Felesége megunta a szűkölködést, elvált tőle, gyermekei is elhagyták. Ő éhezett, de küldte a pénzt nekik, hogy ne lássanak hiányt. Negyvenhárom évnyi távollét után tért haza.

Szentmiklóspusztán talált rá a kastélyra, és teremtette meg az otthont, amit nem talált meg sehol a nagyvilágban. Életét azonban ezzel még nem rendezte el. Szüleit és Salzburgban eltemetett nővérét is idehozatta, a kastélypark sírkápolnában nyugszik mostmár együtt a család. Vladimír 2004 telén szembesült előrehaladott betegségével, pontosan tudta, hogy csak napjai vannak hátra.

Gyermekei a temetésre nem, csak a végrendelet kibontására utaztak Magyarországra, de miután megismerték tartalmát, indultak vissza, apjuk sírjához sem mentek el. Nem tudtam többet adni, és kevesebbet kapni. Az Úr bocsásson meg mindnyájunknak! - olvasom életrajzában Vladimír idevonatkozó gondolatait, ami megmagyarázza, miért egy barátjára hagyta a kastélyt, s vele a kötelezettséget: őrizze a családi sírkápolna nyugalmát.

Gyermekei, akik korábban elhagyták, nem nyugodtak bele döntésébe. Pereltek, és elérték céljukat: a bíróság felülírta Vladimír végrendeletét. Most kalapács alá került a kastély. Az álom lassan véget ér, előtte azonban némi iróniával még filozofálgatunk egy kicsit az emberi cselekvés és gondolkodásmód metafizikájáról a szalont már alig megvilágító hanyatló nap fényében - fenntartva magunknak természetesen a tévedés minden lehetőségét.

2007. február. 17. szombat | Frissítve: 2007. szeptember. 14. péntek | Szerző: Zsohár Melinda, Kovalcsik Katalin