Az utolsó politikus Pázmándy és a magyar–francia barátság

- Gyüszi László -

Pázmándy politikai felfogását is megismerhetjük a Delejtű írásaiból. Bár politikától független lapot ígért, cikkeiben mégis élesen bírálta a „kormánypártot”, illetve a „pártkormányt”, s úgy nyilatkozott, hogy egy független középpárt megalakítását támogatná. Politikai pályáját 1878-ban kezdte az egyesült ellenzék soraiban, amikor radikális szabadelvű programmal Vas megye körmendi választókerületének országgyűlési képviselője lett. Bár családjával a fővárosban lakott, egy Vas megyei kis faluban, Gasztonyban is volt birtoka és egy szép, emeletes nemesi kúriája, így az ország nyugati végvidékén is otthon érezhette magát, közel lehetett választóihoz. A következő választáson a Függetlenségi Párt programjával választották újra, de 1884-től egy ciklusra kimaradt a parlamentből. Utána a zalaegerszegi kerület képviselője lett két cikluson keresztül. Ebben az időben a párton belül Ugron Gábor frakciójában, vagy ahogyan ő nevezte, az „Ugron-töredék”-ben találta meg a helyét. Egyik cikkében jól jellemezte e kis csoport helyzetét. Rámutatott, hogy egyetlen párt sem volt annyi támadásnak kitéve, mint „a 48-as Függetlenségi Párt elvhű része, az úgynevezett Ugron-töredék”. Támadta a néppárt, a kormánypárt, s testvérgyilkos módon Kossuth Ferenc pártelnöksége, végül az Eötvös Károly vezette közjogi ellenzés is.
Nem könnyű áttekinteni a korszak politikai pártjait, irányzatait. A Függetlenségi Párt is több ellenzéki csoportot egyesített. Időnként egyes csoportok kiváltak, majd ismét visszaléptek. Kezdetben ’48-as alapon támadták a kiegyezést, de a dualista rendszer megszilárdulása után közeledtek ’67-hez. Meghirdették a perszonálunió és a nemzeti önállóság fokozatos kiharcolásának programját. A nemzeti kérdésben a kormányt támogatták. A nacionalizmust és az asszimilációs politikát jogos önvédelemnek tekintették a pánszlávizmus és a pángermanizmus veszélyével szemben. Az Ugron-csoport nemzetiségi politikáját ismertette Pázmándy egyik cikkében. Nem ellenezték a különböző népek nyelvének használatát, de nemzetiségi középiskolák felállításáról hallani sem akartak. A magyar kultúra fokozatos kiterjesztésével kívánták elfojtani a nemzetiségi törekvéseket.
Ugron Gábor kalandos életű, tragikus sorsú, ellentmondásos egyéniség volt. Az erdélyi székely nemes család gyermeke a ’48-as eszméken nevelkedett. Garibaldi seregében harcolt a poroszok ellen, majd a forradalom fővárosába, Párizsba ment, s onnan küldte tudósításait a hazai lapoknak. Ezekben elítélte Thiers kormányát, de a kommünnel sem tudott azonosulni. Ellenezte a vérontást, a terrort. Azt vallotta, hogy „ésszerű reformokkal meg lehet előzni a forradalmat”. Ez a felfogás öröklődött a Pázmándy családban is nemzedékről nemzedékre. Érthető tehát, hogy bár az Ugron-csoportban főleg erdélyi képviselők voltak, Pázmándy Dénes is közéjük állt.
A politikus Pázmándy Dénes elsősorban a kultúra ügyében emelt szót, s a nyugati kapcsolatok, főleg a magyar–francia barátság erősítését szorgalmazta. A Nyugat-magyarországi Híradó 1895. február 24-ei száma beszámolt arról, hogy Pázmándy Dénes országgyűlési képviselő a pozsonyi Toldy-körben nagy hatású előadást tartott a színészetről, s követelte a pozsonyi magyar színészet állandósítását. Hangsúlyozta, hogy „a színészet és a literatúra a nyelvek fő istápolója”. A képviselőházban is felvetették, hogy a képviselők „a nemzeti kultúra és a vidék jogai ellen vétenek”, ha nem támogatják a színészetet. Követelését alátámasztandó a millenniumi ünnepekre is hivatkozott.
Az újságíró és politikus Pázmándy életének legnagyobb részét a magyar–francia kapcsolatok ügyének szentelte. 1867-es javaslata, miszerint a magyar fővárosban francia vagy angol nyelvű lapot alapítsanak, visszhang nélkül maradt. 1879-ben ismét felvetődött a gondolat. Riedl Frigyes a Pesti Naplóban Pázmándyéhoz hasonló tapasztalatokról számolt be, s arra a következtetésre jutott, hogy a magyar kormánynak Párizsban sajtóirodát kellene létesítenie. Pázmándy pedig megvalósítja korábbi javaslatát: francia nyelvű lapot alapít Pesten. Ennek az előzményeiről maga számolt be a Gambettáról szóló visszaemlékezésében. 1879 végén Párizsban járt, s találkozott Gambettával, aki akkor a francia képviselőház elnöke volt. Egy kávé mellett beszélgetve könnyelműen megígérte, hogy hazatérve francia újságot ad ki a magyar fővárosban. Csakhogy amikor hazajött, megfeledkezett az ígéretéről. Gambetta azonban nem. 1880 tavaszán levélben érdeklődött: „Hol van a Gazette de Hongrie?” Erre Pázmándy időt, pénzt és fáradtságot nem sajnálva megszervezte, megszerkesztette és kiadta a lapot. Az első szám 1880. április 8-án jelent meg. A fő cél az volt, hogy a francia olvasók közvetlen forrásból tájékozódhassanak Magyarországról, hiteles képet alkothassanak hazánkról. Emellett kelet híradójaként a kelet-európai térség problémáit is igyekeztek feltárni, s azokra megoldást találni. Az új francia lap itthon és külföldön egyaránt népszerű lett. A vállalkozás szerepét ismertető Kozma Antal felhívta a figyelmet a La Hongrie à l’étranger című rovatra, amelyben a Magyarországról külföldön megjelent cikkeket ismertették.

A Gazette de Hongrie szerkesztése, kiadása, szellemi irányítása Pázmándy Dénes érdeme, de a lap fenntartásához, sikeréhez tehetséges, jó tollú munkatársakra volt szüksége. Elsőként kell megemlíteni Amade Saissy nevét, aki francia hírlapíró volt, de a francia–porosz háború után el kellett hagynia hazáját, s rövid olaszországi és svájci tartózkodás után 1874-ben Magyarországon maradt. A budapesti egyetemen a francia nyelv és irodalom lektoraként, majd magántanárként dolgozott. Szerepet vállalt a Cercle Français (Francia Kör) vezetésében is mint alelnök. E kör elnöke a neves politikus, Apponyi Albert volt, igazgatója pedig Pázmándy Dénes. Innen a személyes ismeretség és jó kapcsolat. Érthető, hogy Pázmándy Saissy-t kérte fel, hogy legyen a lap irodalmi rovatának vezetője, majd 1881-ben politikai elfoglaltságára hivatkozva a lap szerkesztését is Saissy-nek adta át. Az új szerkesztő fő célja a magyar irodalomnak a francia olvasókkal való megismertetése volt. A politikától távol tartotta magát. Azonosult Riedl Frigyes felfogásával, mely szerint „míg a politika elválasztja egymástól a nemzeteket, a kultúra és mindenekelőtt az irodalom összeköti őket”. A nemzetek közeledésében az „európai egyesült államok” megvalósulását látta. Vallotta azt is, hogy „a világművelődés nagy hangversenyében minden nemzetnek megvan a maga szerepe”. Az eszmeközösségből következett, hogy miután Riedl hazajött Franciaországból, a Gazette de Hongrie munkatársa lett.
Pázmándy, Saissy és Riedl triásza garantálta az újság színvonalát, kisugárzó hatását. A lap az európai sajtóban előkelő helyet vívott ki, s a Magyar Tudományos Akadémia támogatását is elnyerte. Pázmándynak az volt az elképzelése, hogy a hetilap hetente kétszer jelenhessen meg, s emellett folyóirat kiadását is tervezte. Közösen levelet írtak az Akadémia elnökének, gróf Lónyai Menyhértnek. Kérésük alátámasztására a következő érvelést fogalmazták meg: „Amíg szomszédainkat, a dunai szlávokat és a románokat a nyugat-európai sajtó és közvélemény már ismeri, becsüli, biztatja és a szükséghez képest támogatja is, a magyarokat, akiknek a történelmi küldetése oly dicső volt a múltban, és akik oly nagy szerepre hivatottak a pánszlávizmussal és a pángermanizmussal szemben, ezt a népet, amely a szabadságnak és a civilizációnak előretolt őrszeme, a legtöbb államférfi nem ismeri.” A kérdésről döntő akadémiai bizottságban jelen volt Pauler Tivadar, Hunfalvy Pál, Gyulai Pál, Greguss Ágost és Fraknói Vilmos. A támogatást megszavazták. Így a Gazette hetente kétszer jelenhetett meg, de a tervezett folyóirat, a Revue Hongroise kiadása elmaradt.
A francia nyelvű magyar hetilap sokat tett azért, hogy a magyar kultúrát és irodalmat a franciák megismerjék. Emellett a személyes ismeretségek, szervezett találkozók és konferenciák is elősegítették a két nép közeledését. A személyes kapcsolatok, barátságok abban az időben általában a szalonokban alakultak ki. Mme Edmond Adam újságírónő szalonját különösen kedvelték a külföldiek, köztük a magyarok is. A gyakori vendégek közé tartozott Türr István, Szarvady Frigyes, Rákosi Jenő és Szomori Dezső. A népszerű újságírónő magyar ismerősei közül szorosabb barátságot tartott Arányi Miksával, a Pesti Hírlap munkatársával és Pázmándy Dénessel. Arányi 1883-as első látogatásakor Berlioz lányai franciára fordított magyar népdalokat énekeltek a vendég tiszteletére. Az 1880-as években a francia fővárosban Mme Adam tette talán a legtöbbet a magyar–francia barátságért. 1884-ben Magyarországra látogatott. A magyar újságírók körültekintően szervezték meg fogadását. A fogadóbizottság megbízásából Pázmándy Dénes utazott a vendég elé Laibachig. A tizenöt napos magyarországi tartózkodásra gazdag programot szerveztek. Megtekintették a Nemzeti Színház előadását, részt vettek a képviselőház ülésén, alföldi körútra is elutaztak, s bankettet rendeztek a vendég tiszteletére. Pázmándy mindenüvé elkísérte. Ellátogattak Bécsbe is, ám ott fagyos fogadtatásban részesítették a francia újságírónőt. Turinban viszont az egy napra tervezett látogatás Kossuth marasztalására nyolc napra nyúlt. Találkozásokat szerveztek írókkal, politikusokkal: Jókaival, Gyulai Pállal, Mocsáry Lajossal, Irinyi Dániellel, Apponyi Alberttel, Szilágyi Dezsővel és Pulszky Ferenccel. Magyarországi tapasztalatai, benyomásai alapján az újságírónő könyvet írt hazánkról La Patrie Hongroise címmel.

Az irodalmi és művészeti egyesületek is keresték egymással a kapcsolatot. 1878-ban Victor Hugo elnökletével magalakult a Nemzetközi Irodalmi Társaság. 1881-ben Bécsben nemzetközi írói kongresszust tartottak. Jókait tiszteletbeli elnökké választották, s a végrehajtó bizottságnak is volt négy magyar tagja. A kongresszus után néhány francia résztvevő — köztük Louis Ulbach, Jókai két regényének fordítója és Adolphe Belot — Budapestre utazott. Az állomáson Jókai köszöntötte őket. Ezután megtekintették a magyar kulturális intézményeket Pázmándy Dénes és Pulszky Ferenc vezetésével, akik szintén részt vettek a bécsi kongresszuson. 1864 óta működött a Párizsi Magyar Egylet Horn Ede, Zichy Mihály és Munkácsy Mihály elnökletével. 1883-ban vendégül látták a Nemzetközi Irodalmi Társaság vezetőit. Ezt követően rendszeressé váltak a kölcsönös látogatások, személyes találkozások. Ezek is hozzájárultak a magyar–francia barátság elmélyítéséhez, a kulturális kapcsolatok kiszélesítéséhez.
A pozitív példák mellett meg kell említeni azt is, hogy Magyarországon a kormánypárt és az ellenzék még ebben a kérdésben sem tudott összefogni, legalább a külföld előtt nemzeti egységet demonstrálni. 1879-ben francia delegáció járt hazánkban. Az árvíz sújtotta Szegedre is ellátogattak. Tiszteletükre Tisza Lajos, az újjáépítés királyi biztosa, Tisza Kálmán miniszterelnök testvéröccse bankettet rendezett, de azon csak kormánypárti polgárok vettek részt. Ugyanakkor az ellenzékiek is vacsorára hívták a francia vendégeket. A delegáció tagjai kénytelenek voltak két csoportot alakítani, hogy mindkét meghívásnak eleget tegyenek. Pázmándy Dénes, aki mindvégig a delegáció kísérője volt, az ellenzéki vacsorán élesen támadta Tisza Lajost és a kormánypártot a vendégekkel szemben elkövetett figyelmetlenségéért. Lehetett igaz is abban, amit mondott, mégsem volt szerencsés ezt az alkalmat politikai támadásra felhasználni. Az eset nem növelte jó hírünket a franciák előtt.
Pázmándy Dénes sokoldalú újságírói, szerkesztői, politikai tevékenységének ismertetéséhez feltétlenül hozzátartozik egy további fontos adat említése. 1889-ben létrejött az Interparlamentáris Unió, amely rendszeresen tartott konferenciákat azzal a céllal, hogy a nemzetközi vitás kérdéseket békés úton rendezzék. Ezeken a konferenciákon hazánkat Apponyi Albert és Jókai Mór mellett Pázmándy Dénes is képviselte. Az 1895-ben Brüsszelben tartott összejövetel hazánkra nézve különösen lényeges volt. A magyar küldöttek — Apponyi, Jókai és Pázmándy — hozzászólásukban visszautasították a románok magyarellenes rágalmait, s elérték, hogy a román nemzeti kérdést levették a napirendről. Ekkor határoztak arról is, hogy a következő konferenciát 1896-ban Budapesten rendezik meg. Ennek megszervezésében nagy része volt Pázmándy Dénesnek. Személyes kapcsolatot tartott a különböző országok interparlamentáris csoportjaival. E munka elvégzésére a legalkalmasabb hely Párizs volt, ahonnan könnyebben eljutott az európai fővárosokba. A Magyarország szerkesztőjének írta egyik levelében, hogy a konferenciára szóló meghívásokat is személyesen intézi. Levelét így fejezte be: „Holnap átrándulok Londonba, de öt-hat nap múlva ismét itt leszek Párizsban.” Lelkiismeretes szervezőmunkája mellett nem sok ideje jutott a képviselői feladatokra. Talán ez is oka volt annak, hogy a következő választásokon vereséget szenvedett. 1896 a magyar nemzet ünnepi éve. A honfoglalás ezredik évfordulóját, a millenniumot ünnepelte az ország. Pázmándy Dénesnek viszont családi tragédiát és politikai kudarcot hozott ez az esztendő. Meghalt egyetlen fia, s az őszi választásokon elvesztette a választópolgárok bizalmát. Reiter Máriával kötött házasságából három gyermekük született: két lány (Olga és Mignon) és egy fiú, a negyedik Dénes a családfán. Ő volt a család büszkesége, reményük szerint az ősi név fenntartója. A tehetséges szorgalmas ifjú méltó volt a hírneves ősökhöz. A budapesti egyetemen jogi tanulmányokat végzett, a Terezianumban a diplomáciával ismerkedett, külföldi útjain tapasztalatokkal gazdagodott, nyelveket tanult, s alig huszonnégy évesen a Dunántúl című lap szerkesztőjeként kezdte újságírói pályáját. Párizsban, Bécsben és Londonban is megjelentek írásai.
A szép reményű utód biztatóan indult pályája nem ívelhetett magasra: szervezetét korán megtámadta a betegség. A tüdőbajjal küzdő ifjút 1896 nyarán a tífusz döntötte ágynak. A Dunántúl időnként tudósított a szerkesztő egészségi állapotáról, néha reménykedtek gyógyulásában, máskor a betegség súlyosbodásáról kellett hírt adniuk. Hiába volt a család gondoskodó ápolása, a tekintélyes, tudós orvosok lelkiismeretessége, a külföldi gyógykúra, s a gasztonyi családi ház enyhet adó nyugalma. 1896 december elején éppen Abbáziában keresett gyógyulást, amikor megérezte a halál közelségét. Hazavágyott a szülői otthonba, de 1896. december 11-én Budapestre érkezve az állomás előtt, a vasúti kocsiban megszűnt dobogni a szíve. A halottat a Wenckheim-palotában ravatalozták fel. A családtagokon és rokonokon kívül koszorút helyezett el a ravatalnál a Magyarország szerkesztősége és a Magyar Athletikai Club is. A gyászoló közönség soraiban ismert közéleti személyek is voltak: Széll Kálmán, Holló Lajos országgyűlési képviselők, Teleki Sándor gróf, Nádasdy Ferenc, a Nemzeti Színház kiváló művésze. Jókai Mór a következő levélben fejezte ki részvétét: „Kedves Dénes Öcsém! Fogadd legőszintébb részvétem kifejezését. Derék fiadat én is igen nagyra becsültem, tőle sokat vártam, benne nagy veszteséget rovok fel a kérlelhetetlen fátumnak. Nem tudok vigasztalásodra szavakat találni. Kedves nődnek kézcsókomat, leányaidnak rokoni üdvözletemet küldve maradok szerető, igaz híved. Dr. Jókai Mór”. Munkácsy Mihály és felesége szintén írásban nyilvánított részvétet: „Megrettenve vettük halálhírét azon kedves fiatal embernek, kit annyira becsültünk párizsi időzése alkalmával.” A ravatalnál Szász Károly református püspök, neves költő és műfordító mondott búcsúbeszédet. Megemlékezett a történelmi érdemeket szerzett ősökről, s rámutatott, hogy „a történelmi név negyedik viselőjével kihalt egy ősi magyar nemes család neve”.
Pázmándy IV. Dénes betegsége egybeesett a választási kampánnyal, amelyen az apa ismét a zalaegerszegi kerületben indult harcba a mandátumért. A Dunántúl című újság július 23-án adott hírt erről. A képviselő október 11-én a Zalaegerszegen tartott nagygyűlésen mondta el programbeszédét. Akkor még a lap újságírója megjegyezte, hogy valószínűleg nem lesz ellenjelölt. Ugyanakkor a Vas vármegye című kormánypárti lap megjósolta Pázmándy bukását. A jóslat beteljesedett. „A tiszta választások híve bukott meg” –– írta a Dunántúl cikkírója, emlékeztetve arra, hogy a kampányhadjárat elején Tiszta választások címmel írt cikket az ellenzéki politikus. Nemcsak Zalaegerszegen bukott meg Pázmándy, hanem Komáromban is, ahol tudta nélkül indították hívei. Ott is a kormánypárti képviselő került a parlamentbe. Az ellenzéki Dunántúl cikket közölt Gyászol a nemzet címmel, amelyben az újságíró a választási eredményeket kommentálta. „Szabad alkotmányos választás volt-e? — tette fel a kérdést a cikkíró. — Ó, nem. Valóságos voksvásár” — szólt a válasz. A választások után a bukott képviselő bejelentette, hogy egy időre visszavonul a politikától. A vereséget azzal magyarázta, hogy fia betegsége miatt nem tudott aktívan részt venni a választási küzdelemben. Még november 26-án részt vett az Ugron-frakció értekezletén, de közéleti szerepléséről nem tudunk. Élete nagy részét ezután külföldön töltötte. Az első világháború után majdnem egy évig tartózkodott Párizsban. Ezzel függ össze utolsó diplomáciai szereplése. A szegedi kormány megbízottjaként arra törekedett, hogy francia barátai, ismerősei révén pártfogókat szerezzen hazánknak a súlyos békefeltételek enyhítése érdekében. Gondrecourt francia tábornok megígérte Károlyi Gyulának, hogy kormánya képviselheti Magyarországot, de ennek az ígéretnek nem volt reális alapja. Pázmándy próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve. Nem tudjuk, hogyan élte meg Trianon traumáját ez az ember, aki oly sokat tett a magyar–francia barátságért. Mindaz, amiért küzdött, megsemmisült. A teremtő hosszú élettel áldotta meg, 1936-ban, nyolcvannyolc éves korában szólította el a halál. Mégis tragikus volt a sorsa, hiszen 1896-ban kettétört szép reményekkel biztató, mozgalmas közéleti-politikai pályája. S fia halálával a Pázmándy család történelmi szerepe is véget ért.