Magyarnak maradni.

Minap, miközben családi emlékek után böngésztem a neten, egy kérdésbe ütköztem. Mi végre keresem én azokat az emlékeket, szólt a kérdés. És valóban, mi végre? Ami az országnak a Magyarnak maradni, az nekem Pázmándynak lenni. Hiszen ha találok egy hajdani családi birtokot, netalán kastélyt, ami egykor a családé volt, vajon mit érek vele? Hiszen ma községháza, kultúrház, vagy egyéb intézmény található benne. Önkéntelenül gondolom tovább e fonalon a következő gyöngyöket. Mi végre tanítják iskoláinkban az ország történetét, ha a múlt helyett inkább a jövővel kellene foglalkozni? Igen! A jövő a fontos. De hogyan tudhatunk egyenes derékkal járni, szemünket a jövőre vetni, ha saját múltunkat nem, vagy tévesen ismerjük? Milyen talajon áll identitásunk, ha sarkunkat nem vethetjük szilárd alapokba? Egyszer csak majd megcsúszik hitünk, világunk kisodródik alólunk, és majd ott állunk minden nélkül, mert azzá lettünk, amivé másoktenni akartak. Jószándékból, vagy félelemből, ez végül is mindegy, a végeredményt kell szem előtt tartani!

Napóleon megkérdezte Francois Talleyrand-t (a képen), hogy mit tegyen a magyarokkal. Talleyrand válasza: Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz! A monarchia idején megvalósították Talleyrand elméletét.